Sokféle sorozatgyilkos van. A nagy részük meggyilkol 6-13 embert, aztán végképp elpattan az a húr, ami a normális emberek közt tartja őket, és hibáznak, majd a helyi szokásoktól függően vagy meglovagolják a nagy csillagszórót – ez a villamosszék beceneve – vagy máshogy végzik ki őket. Esetleg életfogytiglan tartó elmegyógyászati kezelésre ítélik, vagy egy fegyintézetben kell rágcsálnia a rabok keserű kenyerét. Vannak akik valóságos kis istenek lesznek, rajongókkal, honlapok tucatjai foglalkoznak velük, pólókat adnak el, amiken tőlük származó idézetek vannak, és még sorolhatnám.

Van azonban egy kisebb réteg: akiket soha sem ítélnek el. Vagy azért, mert a rend éber őrei egyszerűen képtelenek elcsípni az illetőt, vagy – és ez jóval ritkább – a gyilkosnak egy olyan ügyvédje van, aki kenterbe veri O. J Simpsonét.

Bodkin - egyes források szerint Brodkin -  szerény véleményem szerint lenyűgöző, hogy egyes honlapok esetében a szép magyar szóval: dizájn minősége fordítottan arányos a helyesíráséval – nem nehéz kitalálni, hogy a második csoportba tartozik, méghozzá azok közé, akik csak a rendőrség hibáinak, és zseniális védőügyvédjüknek köszönhetik, hogy nem akasztották fel őket.

Bodkin esetében pont a felmentése az, ami groteszké teszi az ügyet, hiszen végső soron ártatlannak bizonyult, a nyilvánvaló bizonyítékok dacára, tehát elméletileg nem beszélhetnénk úgy róla, mint egy gyilkosról.

A feltételes mód nem véletlen...

Bodkin nem volt különösebben szép ember, sőt, sokan kifejezetten taszítónak írták le a doktort: 170 centiméteres magasságához 114 kiló társult, erősen izzadt – hogy mi miatt, azt nem nehéz kitalálni - az arca püffedt, rózsaszínes volt, ajkai pedig vékonyak, és olyanok, mint a „félig főtt birkahús” - idézet egy rendőrtől.
Ám mégis, volt valami ebben az emberben, ami népszerűvé tette Eastbourne betegei közt, hiszen – annak ellenére, hogy idősebb betegei sorra hunytak el, az emberek bizalommal fordultak hozzá, sőt kifejezetten kedvelték, ezt mutatja, hogy 139 végrendeletbe került bele. Legalábbis, a felületes szemlélő ezt gondolhatja, azonban ne legyenek illúzióink: Bodkint nem azért rajongta körül elsősorban idős, beteg emberekből álló klientúrája, mert lenyűgözte őket a doktor személyisége - bár tény, hogy rendkívül szerették, mert megvigasztalta őket - ennek jóval prózaibb okai voltak: Bodkin rászoktatta a különböző fájdalomcsillapítókra – elsősorban a morfiumra – a betegeit, akik bármit megtettek neki egy kis gyógyszerért. A doktor megváltoztattatta velük a végrendeletüket, majd betartotta szavát, adott nekik morfiumot, csak éppen jóval többet mint amennyit egy beteg, idős ember szervezete elbír.

Bodkin egyedül mérhetetlen mohóságának köszönhette, hogy végül is lebukott, mert módszere maximálisan biztonságos volt. A halotti bizonyitványokat ő állította ki, bár itt nagyot hibázott: az eseteket 70 százalékban agyvérzésnek állította be, ami még úgy is feltűnő, hogy a betegei idősek voltak.

Ha megelégszik azzal, hogy évente egy, maximum két betegét öli meg, minden bizonnyal soha sem kerül az újságok címlapjára. Hiszen akkoriban megszokott dolog volt, hogy egyedül élő, öreg emberek az orvosukra hagyták vagyonuk egy részét, hiszen ez az ember volt egyetlen támaszuk utolsó napjaikban.  

De Bodkint elkapta Mammon, túlságosan óvatlan, és mohó lett. Ennek eredménye volt egy 1936-ban megtartott per, ahol még nem gyilkosság miatt kellett felelnie, hanem egyik betege örököse próbálta a jog csavaros paragrafusaival visszaszerezni nagynénje mintegy 3000 fontos vagyonát. Ne feledjük, a második világháború előtt vagyunk, ez a pénz  egy igencsak jelentős összeg.

Bokdin végül megnyerte a pert, de jó híre egy kicsikét megkopott, a városkában azt kezdték terjeszteni, hogy ha az ember rendelkezik megfelelő mennyiségű kézpénzzel, a jó Bodkin doktor hajlandó kissé lazábban kezelni a morfium kiadásának szabályait.

Az igazi bajok azonban a század ötvenhatos esztendejében jöttek: Bodkin ellen nyomozás indult, a vád most már gyilkosság volt, és a férfinak komoly esélye volt arra, hogy felakasszák.

Az ügynön dolgozó nyomozók hajmeresztő dolgokra bukkantak.

A helyi bankárok és ügyvédek szerint az orvosnak inkább pénzügyi pályára kellett volna lépnie, mert szemlátomást jobban izgatta kliensei bankszámlájának gyarapodása, és végrendeletük megváltoztatása, mint az egészségük. Rendszeresen elhurcolta őket a bankba, hogy vegyenek ki pénzt, vagy ha a beteg nem tudott közlekedni, csekkeket irattatott magának, nem csekély összegekről.

No és persze a végrendeletek. Méregdrága luxzskocsik, antik órák, és elképesztő mennyiségű, értékálló font és ékszerek tucatjai kerültek a doktorhoz. Aki egyre inkább úgy élt mint egy király.

Ám a nyomozók nem csupán Bodkin anyagiasságán döbbentek meg, hanem azokon a jobb szó hiányában egyedi módszereken is, ahogyan betegeit kezelte. Az egyik beteg - akinek szívkoszorúér trombózist írt be a halotti bizonyítványába holott a tényleges halálok tüdőgyulladás volt – egy jó órán át feküdt minusz 15 fokban, mert Bodkin állítólag figyelmetlenségből nem csukta be az ablakot. Azt ugyan nem tudta megmagyarázni, hogy miért is volt leszedve a szerencsétlen nőről a jó meleg takaró, és hogy a hálóinge miért is volt meglazítva, de végül is megúszta a feljelentést. A meggyilkolt hölgy egyébként egy gyógyulófélben lévő influenzából lábadozott, amikor elérte a halál.

Egy visszavonult, egészséges banktisztviselő elkövette azt a hibát, hogy kificamodott bokával elment Bodkinhoz. Az orvos olyan erős nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat írt fel neki, amiktől kómába esett, és közel egy hónapnyi vegetálás után meghalt. Ám ez a két hét is elég volt a ravasz Bodkinnak, hogy az egyre jobban leépülő férfival megváltoztattassa a végrendeletét.

A sort még hosszasan lehetne folytatni, csak úgy hemzsegtek a bizarabbnál bizarabb esetek, amikre bizonyítékok is voltak. Egyedül a vád ostobaságán múlott, hogy nem ezek közül egyet próbáltak rábizonyítani, hanem egy Edith Morrell nevű özvegyasszony nehezen bizonyítható megölését.

Bodkin egyébként akkor került a figyelem középpontjába, amikor egy 39 éves fiatal, életerős nőt, majd a férjét küldte át a túlvilágra.

Mindketten a helyi rendőrfönök barátai voltak.

A per előtt történt még egy érdekes eset. A város nyugdíjasotthonának vezetője Elizabeth Sharp - aki könnyedén bizonyíthatta volna az orvos gyilkosságait, mert tudta hogy a bentlakók közül kit hova temettek, és a testek exhumálása után meg lehetett volna állapítani, mi is volt az igazi halálok – meghalt. Testét elhamvasztották. Az orvosa természetesen nem volt más, mint jelen cikkem tárgya.

A per, 1957 március 25-én kezdődött. A vádat a tapasztalt, de hiú államügyész, Sir Reginald Manninhgam-Buller, míg a védelmet a zseniális, és gátlástalan Geoffrey Lawrence képviselte. Védő és védence érdekes párosítás volt. Bodkin mindent megtett a pénzért, Lawrence meg pénzért mindent megtett. Persze a per után nem győzte hangsúlyozni, mennyire megvetette kliensét, és hogy csak a - jó ég tudja hány fontra rúgó – tiszteletdíjért vállalta el a védelmét.

Az orvos végülis egy zseniálisan egyszerű, ám a meglepetés erejével ható megoldás miatt maradhatott csak életben: az egész tárgyalás alatt egy szót sem szólt.

Az esküdtszék végül úgy találta, hogy Bodkin nem bűnös – ebben az is szerepet játszhatott, hogy a felkészületlen vád csak egy gyilkossággal vádolta. Ha minden gyanús esetet a nyakába varrnak, már csak azok magas száma miatt is biztos lehetett volna a halálos ítélet.

A Halál Orvosa persze kapott egy névleges büntetést: pár évig nem praktizálhatott – el lehet képzelni mennyire kényelmetlenül érinthette, hogy több százezer fontos vagyona mellé nem jön be egy az átlagnál kissé jobban fizetett orvos havi jövedelme... - de később visszakapta az engedélyét. Egyedül a veszélyes vegyszerek és narkotikumok tárolására, és felírására jogosító engedélyét nem látta viszont többet.

Bodkin halálakor a számláján több mint négyszázezer font – mai árfolyamon 160 millió forint – volt. A perről nem volt hajlandó beszélni, amikor rákérdeztek miért nem, ezt felelte: