Könyörtelen és kegyetlen gyilkos volt, lélektelen ember, aki gyerekeket erőszakolt meg. 1891-ben született Minnesota külvárosában, nyolc éves korára alakult ki benne az egész életét végigkísérő bűnözési és gyilkolási hajlam. 11 évesen szülei egy javítóintézetbe küldték, egy betörési esetet követő vádalku folytán. Többször közösültek vele és fizikailag bántalmazták két éves ott tartózkodása alatt, így érzelmi problémái jelentősen súlyosbodtak. Tinédzser korában élvezte, ha felgyújthatott valamit és láthatta, ahogy leég az épület; gyakran fantáziált arról, hogy tömeggyilkosságot követ el. Miután 1922-ben megerőszakolt és megölt egy 12 éves fiút, vidáman emlékezett vissza az esetre: "Az agya kifolyt a fülén, mikor otthagytam. Nem sajnálom. Nem bánt a lelkiismeretem. Jól alszom és szépeket álmodok."

Ő volt Carl Panzram, Amerika egyik legvadabb, bűntudatot nem ismerő sorozatgyilkosa. Az évek során elszenvedett kínzások, verések és szexuális zaklatások, börtönben és a külvilágban egyaránt, annyira elkeserítették, hogy aljas személyiség vált belőle. Mindenkit megvetett, beleértve saját magát is. "Annyira tele voltam gyűlölettel, hogy nem fért meg bennem a szeretet, a szánalom, kedvesség, tisztelet és illem." - mondta. "Csupán azt bánom, hogy egyáltalán megszülettem." Nomád életmódot folytatott, bűnözött Európában, Skóciában, az Egyesült Államokban, és Dél-Amerikában egyaránt. Egyszer Afrikában hat embert ölt meg egy nap alatt és a holttesteket megetette a krokodilokkal. Kaotikus életének nagy részét börtönökben töltötte, az elnyomás őskori módszerei közé tartoztak akkortájt a középkori időkre emlékeztető kínzások.

Mikor szabadlábon volt, Panzram ölt, erőszakolt és gyújtogatott, amerre járt; olyan pusztító hadjáratot folytatott, melyhez foghatót még sose láttak a hatóságok. A züllést ő maga azzal magyarázta, hogy a szülei "közönyösek voltak, rosszul tanítottak, rossz környezetben, ezért tértem a rossz útra." De Panzram legjobban a börtönöket gyűlölte. Egész élete egy reménytelen körforgás csapdája volt: rabság, bűn, majd vissza a börtönbe. Dr. Karl Menninger egyszer azt mondta róla, hogy "szembenézett a saját magában és a többi emberben lakozó gonosszal. Mindig is olyan embernek tartottam, aki a büntetésvégrehajtási rendszerünk képzeletbeli terméke."

1930-ban, kivégzésének napján, a Leavenworth állami fegyházban, jókedvűen felsietett az akasztófa lépcsőin, szembeköpte a hóhért, majd ráordított: "Igyekezz, te barom, amíg itt szerencsétlenkedsz, meg tudnék ölni tíz embert!"

Ez hát annak az embernek a története, aki "túl gonosz volt, hogy éljen". Igazi mizantróp volt, szívből gyűlölte embertársait. Nem kért bocsánatot saját magáért és a társadalom intézményeit hibáztatta abnormális viselkedéséért. Carl Panzram esetén nem kell túlzásokba bocsátkozni az életvitelt és a bűnös tetteket illetően. Elég az igazságot elmondani.

* * *

Carl Panzram 1891. június 28-án született, egy elhagyatott farmon, Minnesota északi részén. Szülei német származásúak voltak, keményen dolgozó, komor emberek, ugyanakkor rendkívül szegények, csakúgy, mint a többi bevándorló akkortájt. Carlnak öt fiú- és egy lánytestvére volt. Egyszer azt mondta, a testvérei őszinte és elkötelezett farmerek voltak, de ez a vonás benne nem volt meg. "Egy emberi állat voltam, amióta csak megszülettem... Tolvaj voltam és hazudozó." - mondta. "Minél idősebb lettem, annál hitványabbá váltam." Carl 7 éves volt, amikor a szülei házassága véget ért. Az alacsony anyagi szinten élő emberek számára persze nem volt se válás, se bíróság, se tartásdíj. Az apja egyszerűen elment a farmról egyik nap és soha nem tért vissza. Sötét jövő várt a családra. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztak a farmon, de erőfeszítéseiknek nem termett sok gyümölcse. A korai évek során Carlt többször megverték fivérei, a legjelentéktelenebb dolgok miatt is. "Mindegyik azt gondolta, helyénvaló, hogy becsapjanak engem, hazudjanak nekem és elverjenek, amikor épp kedvük tartja, és ez elég gyakran előfordult." - írta később. 11 évesen Carl betört egy szomszédjuk házába. Mindent elvitt, amit csak tudott, többek közt egy pisztolyt is. Fivérei hamar észrevették és eszméletlenre verték. Carlt később letartóztatták az ügy miatt és 1903-ban a Minnesotai Állami Gyakorlóiskolába küldték, ami egy javítóintézet volt, fiataloknak.

Az iskola a Mississippi folyó Red Wing városában, St. Paultól délre volt található, és háromszáz, 10 és 20 év közötti diákja volt. A bentlakók ki voltak szolgáltatva a felügyelőknek, akikre nagyon kevés figyelmet fordítottak kívülről, ha egyáltalán fordítottak - egy ilyen környezet igencsak elősegítette, vagy legalábbis megteremtette a feltételeit egy olyan szinten durva bánásmódnak, amit manapság el se lehetne képzelni. A felvételi napló 1903. október 11-ei bejegyzése szerint Panzram problémája a "javíthatatlanság", szüleivel való kapcsolata pedig "veszekedő". Mikor Carl megérkezett Red Wing-be, bevitték egy fogadóterembe, ahogy egy férfi dolgozó vizsgálta meg őt. Az ijedt fiúnak meztelenre kellett vetkőznie és szexuális szokásairól kérdezték. "Megvizsgálta a péniszemet és a végbélnyílásomat, megkérdezte, paráználkodtam vagy közösültem-e már, közösültek-e velem, maszturbáltam-e már." - írta később. Mindez intő jele volt annak, ami később történt.

A bentlakók keresztény hitoktatásban is részesültek. Ha rosszul viselkedtek vagy nem tanulták meg a leckét, haragos, gyűlölködő felügyelők támadtak rájuk. Carl hiányos taníttatásban részesült korábban a farmon, ezért nem tudott jól olvasni. Többször meg is verték emiatt. "Talán nem tanultam sokat iskolai módon, de megtanultam, hogyan legyek elsőosztályú hazudozó... és elindultam az elkorcsosulás útján is." - mondta. Hamarosan kialakult benne a felügyelők és a valláshoz kapcsolódó összes dolog iránti gyűlölet - úgy vélte, a vallás miatt szenvedett. "Először azon gondolkoztam, hogy igazságtalanul aláztak meg. Aztán elkezdtem utálni azokat, akik rosszul bántak velem. Aztán arra gondoltam, hogy bosszút állok, amilyen hamar és gyakran csak lehet. Mindegy volt, ki jön szembe." - mondta később.

Minél több verést kapott, annál gyűlölködőbb lett. Fadeszkákkal, vastag bőrszíjjal, korbáccsal és nehéz lapáttal ütötték. Carl ezalatt folyamatosan bosszút forralt. 1905. július 7-én éjszaka barkácsolt egy egyszerű eszközt, ami meggyulladt, miután otthagyta az épületet. A tűz gyorsan terjedt az iskolai műhelyben, ami aztán porig égett. Carl ezalatt az ágyában feküdt és élvezte az édes bosszú látványos sikerét.

1905 végefelé Carl otthagyta a Minnesotai Állami Gyakorlóiskolát és rémségeit. Megtanulta, hogy azt mondja, amit a személyzet hallani akart, és mikor megjelent a bizottság előtt, meggyőzte őket, hogy megváltozott és az iskola "megjavította" őt. "Megjavított, persze... A keresztények megtanították, hogyan legyek álszent, én meg megtanultam lopni, hazudni, gyűlölni, gyújtogatni és ölni." - mondta. "Megtanultam, hogy egy fiú péniszét nem csak vizelésre lehet használni; hogy a végbél másra is jó..."

Télen Carl anyja, Lizzie Panzram, eljött érte Red Wing-be, hogy hazavigye. Carl megváltozott. Egyébként is otthonülő típus volt, de most még zárkózottabb, csöndesebb, visszahúzódóbb lett. Az anyja azonban más dolgok miatt aggódott. Carl egyik fivére meghalt egy fulladásos balesetben, és a saját egészsége is megromlott. Nem volt ideje egy lázadó gyermekre, aki mindig kereste a bajt. Talán azt hitte, hogy Carl majd egyedül meg tudja oldani problémáit. Carl azonban már ilyen fiatalon mély megvetést tanúsított anyja iránt.

"Anyám túl bolond volt ahhoz, hogy bármi jót tanítson nekem." - mondta évekkel később. "Kevés szeretet ment kárba. Először még kedveltem és tiszteltem őt. Aztán az érzéseim egyre inkább bizalmatlanságba, ellenszenvbe, undorba csaptak át, innen már nagyon rövid idő alatt következett a tiszta gyűlölet."

Egyszerű élete során nem ismert mást, csak szenvedést, bántalmazást és kínzást. Fiatal feje olyan dolgokon elmélkedett, amikről más gyermeknek alig volt fogalmuk. "Végleg eldöntöttem, milyen életet fogok élni, ha elmegyek innen. Elhatároztam, hogy rabolok, gyújtogatok, pusztítok mindenhol és megölök mindenkit, akit csak tudok, amíg csak élek." - írta évekkel később.

1906. januárját írtuk és Carl Panzram hamarosan rászabadult a világra.

* * *

14 évesen Panzram kénytelen volt az anyja farmján dolgozni. Úgy gondolta, a megerőltető munka kilátástalan jövőt biztosít csak, ezért meggyőzte anyját, hogy küldje el egy másik iskolába. Itt rövid idő alatt vitába keveredett egy tanárral, aki többször is elverte egy korbáccsal. Carlnak sikerült szereznie egy pisztolyt, amit bevitt az iskolába, hogy az osztály szeme láttára ölje meg a tanárt. Ezt azonban nem tudta megtenni, egy birkózás során a fegyver kiesett a nadrágjából, le a földre. Kirúgták az iskolából és mehetett vissza a farmra. Két héttel később azonban felkapaszkodott egy tehervonatra és örökre otthagyta a minnesotai farmot.

Az elkövetkezendő néhány évben Carl bejárta a középnyugatot, teherkocsikban aludt, a vagonok alatt utazott, és menekült a vasúti zsaruk elől, akik időnként veszélyesebbek voltak a törvényen kívülieknél is. Ételt kéregetett, de el is lopta, amikor csak tudta. Része lett a csavargók és koldusok kiterjedt és változékony kultúrájának; ezek az emberek annak idején nagy számban voltak jelen Amerika vasútjain. A háború előtti évek voltak ezek, az őrület, aktivitás és mélyreható szociális változás időszaka. Az Egyesült Államok terjeszkedett, növekedtek a pénzügyi mutatók, aztán hirtelen az egésznek vége lett, amikor 1929-ben, a Fekete kedden, összeomlott a tőzsde. Később eljött a törvénynélküliség ideje, amit az 1919-es szesztilalom is ösztönzött, ekkortájt szinte senki nem tisztelte a hatóságokat. Mintha mindenütt bűnözők dolgoztak volna. A vasút sem volt kivétel ezalól.

Nem sokkal azután, hogy otthagyta Minnesotát, Carl egy Montanaból nyugatra induló tehervonatra szállt. Összeakadt négy férfival, akik egy fával megrakott kocsiban tanyáztak. Azt mondták, vesznek neki szép ruhákat, és meleg szobában aludhat. "De először még akartak tőlem egy kis apróságot." - írta Panzram évekkel később. A négy férfi csoportosan megerőszakolta. "Sírtam, könyörögtem, esdekeltem, hogy szánjanak meg és ne bántsanak, de mindegy volt, mit mondtam, nem tudtam őket eltéríteni a szándékuktól!"

Élve maradt, de az incidens azt a kevés könyörületet is kiirtotta belőle, ami talán még megmaradt neki. Nem sokkal később Panzramot betörésért lecsukták Butte városában, Montanában, és büntetésből a Miles Cityben található Montana Állami Javítóintézetben kellett eltöltenie egy évet.

1906 tavaszán a 14 éves Carl Panzram megérkezett a javítóintézetbe. Testfelépítése, mint egy felnőtté, és több, mint 80 kilót nyomott. Néhány héten belül itt is kétes hírnévre tett szert, mint született bűnöző, a felügyelők is nagyobb figyelmet fordítottak a dacos tinédzserre. Az egyik őr sportot űzött abból, hogy nyomorulttá tegye Panzram életét. "Addig macerált, amíg eldöntöttem, hogy megölöm." - írta később. Talán egy nehéz deszkát az egyik műhely mellett, és egyik éjjel, amikor az őr hátat fordított, fejbevágta.

"Emiatt többször is megvertek, be is zártak és még szorosabb őrizetet kaptam, mint eddig." - mondta évekkel később. Elege lett a börtönéletből és elhatározza, hogy kitör onnan, még ha az életébe kerül is.

1907-ben Panzram és egy másik bentlakó, Jimmie Benson, megszöktek a Montana Állami Javítóintézetből. Sikerült ellopniuk néhány pisztolyt egy közeli városból és Terry felé vették az irányt. "Körülbelül egy hónapig maradtunk együtt, kelet felé csavarogtunk, elloptunk és felgyújtottunk mindent, amit csak tudtunk." - írta Panzram. "Megtanítottam rá, hogyan gyújtson fel egy templomot, miután kirámoltuk. Sokszor megcsináltuk, rendszeresen kiraboltunk és felégettünk egy-egy templomot, amikor csak lehetőség volt rá." Egész élete során, bármerre járt, Panzram betört a templomokba és porig égette őket, egyik kedvenc bűnös cselekedete volt ez.

Különös jelentősége volt a templomoknak Carl Panzram elméjében, azóta, hogy meggyűlölte a kereszténységet Red Wing-ben. "Most már persze nagyon szeretem Jézust." - mondta. "Igen, annyira odavagyok érte, hogy legszívesebben újra keresztre feszíteném!"

Benson és Panzram az államhatár felé utaztak, Glendive, Crane és Sidney városokon keresztül, kirabolva az embereket és otthonaikat útközben. Végül megérkeztek Minnesota nyugati részébe, két pisztollyal felszerelkezve, több száz dollárral a zsebükben. Fargo városában elhatározták, hogy különválnak és mindketten a saját útjukat járják. Panzram, aki Jefferson Baldwinra változtatta a nevét, végül nyugatnak vette az irányt, keresztül az államon, Észak-Dakota hatalmas síkságai felé.

* * *

1907. decemberében Panzram a Montana államban található Helena városába utazott, ahol a törvénynek nem igazán volt ereje és az emberek pisztolyt hordtak a derekukon. Főleg kanadai szőrmekereskedők és keménykötésű halászok lakták ezt a helyet; nem éppen tinédzsereknek való környék volt. Egyik este Panzram egy helyi fogadóban iszogatott, és hallotta, hogy valaki a seregbe toboroz embereket. Még aznap este besorozták őt is az Egyesült Államok hadseregébe, mivel hazudott a korát illetően. Panzram elindult a tengerészeti táborba, ami akkor a William Henry Harrison erődben volt, Nyugat-Montana egyik távoli pontján. A 6. gyalogság A-szakaszába osztották be közlegényként. Első egyenruhás napján fegyelemsértés miatt vádolták meg, mert nem végzett el egy feladatot. A rákövetkező hónapban többször is bezárták különféle apró kihágások miatt. Állandóan részeg volt és irányíthatatlan, képtelen volt alkalmazkodni a katonás fegyelemhez.

1908. áprilisában betört a szállásmester épületébe és 88 dollár értékű ruhát lopott el. Ahogy megpróbált engedély nélkül eltávozni a cuccokkal, a katonai rendőrség letartóztatta és bezárta. 1908. április 20-án általános haditörvényszék elé került, a katonai bíróságot 9 fiatal és idősebb tiszt alkotta, akik nem tűrték, hogy egyenruhás férfiak bűnös tetteket hajtsanak végre. Panzram három rendbeli lopás vétségében bűnösnek vallotta magát.

A bírósági iratok szerint "tiszteletlenül elbocsátjuk az Egyesült Államok hadseregéből, megfosztva minden neki járó fizetéstől és juttatástól, valamint kemény munkára kötelezzük három évig, bárhol, az illetékes hatóság utasításának megfelelően."

Az állami rabokat akkortájt a Kansas-i Leavensworth Erődbe küldték. A későbbi elnök, William Howard Taft, aki akkor háborús ügyekért felelős miniszter volt, jóváhagyta a börtönbüntetést. De nem ez volt az utolsó alkalom, hogy útjaik keresztezték egymást.

Panzramot vasra verték és kivitték a helyi vasútállomásra, más katonai elítéltek társaságában. Beterelték őket egy marhavagonba, ahol fegyveres őrök vigyáztak rájuk, és az ezer mérföldes úton se enni, se inni nem kaptak. A vonat kigördült a helenai állomásról és délnek vette az irányt, Wyomingba, keresztül a nebraskai kukoricamezőkön, Kansas keleti területe felé, ahol a Leavenworth Állami Fegyház falai úgy tornyosultak a Missouri folyó sáros partjain, akár óriás sírkövek.

* * *

Az állami fegyház a Kansas-i Leavenworth Erődben igazi meghökkentő látványt nyújtott. 12 méter magas, 6 méterrel a mélybe nyúló betonfalak, akárcsak egy valódi erődítmény. Több, mint 1500 hektár nagyságú szabad, sík területet foglalt el. A börtönt eredetileg katonai foglyok számára építették a polgárháború után, majd, bár folyamatosan használták, az intézmény megrongálódott, pénzhiány és gondatlanság miatt. Az új építési terveket 1895-ben hagyták jóvá, a tényleges építkezés pedig pár évvel később kezdődött meg. A polgárháború korábbi elítéltjei végezték az összes fizikai munkát. A fő épületrész 1903 közepén készült el. Még abban az évben 400 rabot át is helyeztek oda. Az új börtön falai több, mint 23 hektár nagyságú területet fogtak közre, beleértve négy laktanyát és más kiegészítő létesítményeket is. 1906-ra, két évvel Panzram érkezése előtt, a régi börtön összes lakója átkerült az új épületbe.

1908 májusában, megbilincselt kézzel és vasra verve, Panzram először tapasztalta meg a Leavenworth-i Állami Fegyház nyomasztó légkörét. A felügyelők nem tudták, hogy csak 16 éves, ezért ugyanúgy bántak vele, mint bárki mással. A raboknak minden reggel fel kellett sorakozniuk, rossz időjárás esetén is. Az őrök szigorú fegyelmet és feltétlen engedelmességet vártak el. Több más korabeli intézményhez hasonlóan itt is megkövetelték a csendet, és ha valaki engedély nélkül mert beszélni, megkorbácsolták és magánzárkába került. Ezt a csendrendeletet a New York állambeli Auburn Fegyházban vezették be először, a 19. században, és évtizedeken keresztül fennmaradt. Ez az akkori börtönökben rendkívül hatásos eszköze volt az irányításnak. Bármilyen kihágást késlekedés nélkül megtoroltak.

Panzramnak több verést is el kellett szenvednie és hamarosan nagyon elszánt lett, hogy kiszabaduljon. "Nem túl régóta voltam ott, mikor már meg akartam szökni, de nem volt szerencsém." - mondta. Ekkor úgy döntött, hogy felgyújtja az egyik műhelyt, ezzel több, mint 100,000 dolláros kárt okozott. Bár ezen tettével sohasem vádolták meg, Panzram többször bajba került más szabályok megszegése miatt.

Az őrök számára a foglyok kínzása természetes volt, mivel azt hitték, csak így tudják kézben tartani őket. Egy elítélt sem úszta meg a büntetést, ha megszegett valamilyen szabályt. Mindez még több erőszakhoz, később anarchiához vezetett. A rabok és az őrök felett ott lebegett a bezártság és félelem damoklészi kardja. Minden őr tudta, ha kitör egy lázadás, kevés az esélyük, hogy élve megússzák. A börtön lakóit egyetlen módon lehetett legyőzni: elnyomás, szigorú büntetés, kegyetlenség a lázadókkal szemben, és példát statuálni azokkal, akiket elkaptak.

Panzramot egy 25 kilós vasgolyóhoz láncolták hozzá. Mindenhova cipelnie kellett magával, még alváskor is rajta volt. Egy bányában kellett követ törnie, napi 10 órán keresztül, a hét minden napján. Ezalatt viszont megerősödött és megizmosodott, és kereste az alkalmas pillanatot, hogy megszökhessen. Egyre keserűbb és dühösebb lett, elhatalmasodott rajta a bosszúvágy, várta, hogy eljöjjön a nap, amikor újra szabadon járhat-kelhet.

"1910-ben engedtek ki abból a börtönből. Én voltam a megtestesült hitványság... Na igen, már akkor egy rohadt alak voltam, mikor bementem." - írta évekkel később. "De mikor elmentem onnan, a maradék kis jót, ami még talán volt bennem, kirúgdosták és kiverték belőlem." 1910 augusztusában került ki. Kisétált a friss levegőre, és meg volt győződve arról, hogy soha többé nem látja Leavenworth-öt és gyűlölt falait. De tévedett. 20 évvel később ismét bezárták ugyanitt. De ekkor már a halálbüntetést várta.

* * *

Mikor 1910-ben kiengedték Leavenworth-ből, Panzramnak nem volt hova mennie. Még csak 19 éves volt, és fiatal életének jelentős részét javítóintézetekben és börtönben töltötte. Leavenworth-ben az összes halvány reménysugár, hogy érett, sikeres felnőtt legyen belőle, gyakorlatilag megsemmisült. A több éves rossz bánásmód és fizikai kínzás megtette a magáét. Carlnak nem volt családja, aki törődött volna vele, nem volt otthona, jövője kilátástalan volt. Valószínűleg soha nem tapasztalta meg egy nő érintését élete során és nem fejlődött normális férfivá. "Csak az járt a fejemben akkor, hogy pokollá tegyem mindenkinek az életét, amikor csak lehet." - mondta.

Az elkövetkezendő években Panzram bejárta Kansas-t, Texas-t, majd végül Kaliforniában kötött ki. Ezalatt többször letartóztatták, Jeff Baldwin néven, csavargás, betörés, gyújtogatás és rablás miatt. Megszökötta a ruski, texas-i és az oregoni Dalles börtönéből is. "Régi istállókat, pajtákat, kerítéseket, kamrákat gyújtottam fel, vagy bármit, amit csak lehetett. Ha más nem volt, maradt a fű meg a fák a prérin. Bárhol, bármit."

Mikor betört az egyes házakba, először mindig pisztolyokat keresett. "Minden aprópénzt töltényekre költöttem. Lesből lövöldöztem a farmerek házainak ablakaira. Ha teheneket vagy lovakat láttam a mezőn, elszabadítottam őket." - írta. Hatalmas távolságokat tett meg vonaton, elidőzött Washingtonban, Idahoban, Oregonban és Utah államban is. Útját a módszeres és könyörtelen pusztítás jellemezte, a rendőrök állandóan a sarkában voltak, de mindig egy lépéssel lemaradva. Kegyelem nélkül erőszakolt, ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy egy új áldozatot cserkésszen be. "Ha találkoztam valakivel, aki kinézett valahogy, ráfogtam a pisztolyt és levetettem a nadrágját. Nem voltam válogatós. Öreg, fiatal, magas, alacsony, fehér, fekete - megdugtam mindet. Nem számított, csak az, hogy emberi lények voltak." - írta évekkel később.

1911 nyarán Panzram Jefferson Davis néven járt városról-városra, kirabolta az embereket és vonaton menekült el, amikor csak tudott. A kaliforniai Fresno-ban letartóztatták, mikor ellopott egy biciklit. A kerületi börtönbe került 6 hónapra, de már 30 nap után megszökött. Felpattant egy északnyugat felé haladó tehervonatra, és magával vitt néhány pisztolyt, amiket a városon kívül ásott el, mielőtt letartóztatták. Egy zárt vagonban utazott két másik csavargóval, és itt volt az újabb lehetőség az erőszakra. "A fiatalabbikat és csinosabbikat méricskéltem éppen, vártam az alkalmat, hogy előhúzzam a rudat, majd kizsebeljem őket." - mondta. De egy vasúti zsaru éppen betévedt a vagonba és pénzt akart kicsikarni tőlük, hogy a vonaton maradhassanak. Panzramnak más elképzelései voltak.

"Előszedtem a fegyverem és mondtam neki, hogy én vagyok az, aki járja a világot és segít az embereken." - mondta. Panzram elvette a rendőr óráját és az összes pénzét. Ezután rászegezte a pisztolyt a rendőrre és megerőszakolta, a másik két fickó szeme láttára. Majd rájuk parancsolt, hogy tegyék ők is ugyanezt, "kis erkölcsi rábeszélés, valamivel több hadonászás a pisztollyal, mire ők is meghágták a kalauz urat." Panzram kihajította mindhármukat a vonatból és folytatta útján Oregon államba, ahol ő is az időszakos dolgozók egyike lett, akik járják az országutat és munkát keresnek. Ha nem volt munka, a túlélést biztosítani kellett, bármi áron.

* * *

1913-ra, a sokéves ivászat, verések, rabság és utcai élet kemény bűnözőt faragtak Panzramból. Fizikailag is rendkívül fejlett volt, széles vállú, izmos. Sötét haja és kellemes megjelenése vonzotta a nőket, de Panzram semmilyen érdeklődést nem tanúsított az ellenkező nem iránt. Megjelenése is furcsa volt és komor, ami elbátortalanította az embereket és kíváncsivá tette őket, mi lehet a hideg, sivár tekintet mögött. Ahogy Carl folytatta útján északnyugaton, több államban is letartóztatták, Jack Allen néven.

"Ezzel a névvel kerültem be az oregoni Dalles börtönébe, autópálya menti rablások, erőszak és közösülés miatt... Talán 2-3 hónapot voltam ott, aztán meglógtam." - mondta később. Dalles egy kemény kikötőváros volt a Columbia folyó mentén, ahol gyakran megfordultak kalózok, szerencsejátékosok, munkások és törvényen kívüliek. Mikor meglépett a börtönből, egy rakás dühös tiszttel a nyomában, Panzram elhagyta Oregont és a keleti határon át Idahoba ment.

Egy héten belül ismét letartóztatták lopás miatt és a helyi börtönbe zárták, Harrisonban. Ekkor a Jeff Davis nevet használta. A börtönt hanyagul vezették, csak cellák voltak és egy külső fal. Itteni rabságának első éjszakáján felgyújtotta az egyik épületet, és több fogoly is meg tudott ekkor szökni, köztük ő maga is. Gyorsan északra menekült, az őscédrusok erdején át, keresztül a Bitterroot-hegységen, Nyugat-Montanába.

Chinook városában Jefferson Davis néven zárták be betörésért, és egy éves börtönbüntetést kapott, melyet a Deer Lodge-ban található Montanai Állami Börtönben kellett letöltenie. Butte-tól 30 mérföldre északra, a Sziklás-hegység közepén, a börtön egy középkori kastélyra emlékeztetett. 1895-ben építették, amikor az amerikai börtönöket az európai kastélyok mintájára tervezték. Négy hegyes torony emelkedett méltóságteljesen a sötét és fenyegető komplexum fölé, melyet vastag kőfalak zártak körül. Mind a négy falon és a sarkokon őrtornyok voltak, azonos távolságra egymástól. A tornyokban felfegyverzett őrök tartották szemmel a hatalmas udvart, és készek voltak lelőni bárkit, aki szökni mert volna. A felvételi jegyzék szerint Panzram 1913. április 27-én került be. Azt mondta, foglalkozása szerint "pincér és fuvaros". De az elítéltek nem sokat tudtak csinálni odabent, a gyilkolást leszámítva.

Deer Lodge-i tartózkodása alatt újra összetalálkozott Jimmie Bensonnal, egykori cellatársával a Montanai Állami Javítóintézetből. Ő 10 évet kapott, rablásért. Együtt tervelték ki a szökést, de az utolsó pillanatban Bensont áthelyezték, így nem tudták végrehajtani az akciót. 1913. november 13-án Panzram meglógott egyedül és Butte felé menekült. Alig egy héttel később betörés miatt letartóztatták Three Forks-ban, ekkor a Jeff Rhodes nevet adta meg. Egy évvel megtoldották a büntetést a szökés miatt, és visszakerült az állami fegyházba.

Deer Lodge-ban az élet lassú és monoton volt. Kevés felügyelő, rossz vezetés, alig volt szervezett munka a foglyok számára, akik a nap nagy részét a cellájukban töltötték, feküdtek a priccsen, vagy sétálgattak a börtön udvarán. "Itt már igazi tapasztalt farkas voltam." - mondta. "A reggeleket közösüléssel kezdtem, folytattam keményen egész nap, néha a fél éjjelen át." Óriás termete és hírneve miatt a többi foglyot is megfélemlítette és azok engedelmeskedtek. "Annyira el voltam foglalva ezzel, hogy nem volt időm Jézust szolgálni, ahogy a javítóintézetben tanították." - írta később. Panzram leülte a teljes büntetést, és 1915. március 30-án szabadon engedték.

"Mikor elmentem onnan, az őr azt mondta, tiszta vagyok, akár egy liliom, megszabadultam minden bűnömtől." - írta. "Adott 5 dollárt, egy rend ruhát meg egy jegyet a következő városba, hat mérföldre innen."

* * *

Bármerre járt, Panzram élelmet, ruhát, pénzt és pisztolyokat lopott. 1915-ben hónapokon át utazott fel és le a Columbia folyón, Washingtonon, Idahon, Nebraskán és Dél-Dakotán át. Igazi vasúti veterán volt. 1915. június 1-jén éjjel betört egy házba az Oregon állambeli Astoriában. Elemelt egy rend ruhát és más tárgyakat, melyek értéke nem érte el a 20 dollárt. Később letartóztatták, amikor megpróbálta eladni az egyik lopott karórát. Meg is vádolták és később, miután a helyi védőügyvéd megígérte, hogy enyhítik az ítéletét, bűnösnek vallotta magát. Hét évet kapott, büntetését az Oregoni Állami Fegyházban kellett letöltenie.

1915. június 24-én megérkezett a börtönbe, mint Jefferson Baldwin, és ő lett a 7390-as számú rab. A felvételi eljárás során Alabamát adta meg születési helyeként, míg foglalkozásának a "tolvajt" jelölte meg. Ugyanitt megemlítették, hogy két másik nevet is használt: a Jefferson Davis-t és a Jeff Rhodes-ot. Az őröknek azonnal feltűnt az új elítélt goromba, nem együttműködő hozzáállása. De nem igazán érdekelték őket a makacskodó rabok. A salemi börtön híres volt a foglyokkal szembeni kegyetlen és kínzó bánásmódjáról. Az akkori felügyelő a keménykötésű, nyers természetű, korábban seriffként dolgozó Harry Minto volt, aki szentül hitte, hogy csak erőszakkal lehet kordában tartani a bűnösöket. Korbácsolás, slagozás, verés, éheztetés, izoláció - ezek voltak a salemi élet mindennapos részei.

Minto átvette az auburni rendszert, de az itteni rabokat már egyetlen szóért is megbüntették, ha az engedély nélkül hagyta el a szájukat. Gyakran a falhoz bilincselték őket és gerendákról lógatták le őket órákon, néha napokon keresztül. A rabokat a szörnyű "kilencfarkú macskával" korbácsolták meg, ami egy brutális eszköz volt és csúnya sérüléseket okozott az illető hátán. "Megesküdtem, hogy ezt nem fogom hét évig elviselni" - mondta Panzram, "és szembeszálltam a felügyelővel és a többi tiszttel, mondván, velem ilyet nem tesznek. A felügyelő is megesküdött, hogy mindennap ezt kapom, vagy megöl."

Szinte azonnal bajba került szabálysértés miatt, és a büntetések mindennapossá váltak. A fegyelmi akta 1916. január 1-jei bejegyzése szerint Panzram "napi 10 órát fog lógni két napon át, rossz viselkedésért, zavarkeltésért és egy tiszt megsértéséért." A következő hónapban, február 27-én "12 órás lógás: elhagyta cellája körzetét, veszélyes fegyvert birtokolt, egy farudat." Később egy gumibotot találtak nála és a "föld alá" került három hétre, ezalatt csak kenyéren és vízen élt. "Levetkőztettek minket és odaláncoltak az ajtóhoz." - mondta, "aztán addig csapkodtak a tűzoltóslaggal, amíg tele nem lettünk fekete és kék foltokkal, és félig meg nem vakultunk."

Ennek ellenére Panzram nem hagyott fel harcias viselkedésével. Többször is gyújtogatott, különböző időpontokban három épületet is porig égetett. 61 napot töltött magánzárkában, ahol csak tapogatózott a sötétben és élelem gyanánt a csótányok szolgáltak. 1917 elején Panzram segített egy másik rabnak a szökésben. Ő volt Otto Hooker, aki később halálos lövést adott le Minto felügyelőre, mikor véletlenül összefutott vele egy közeli városban. Az eset óriási közfelháborodást keltett, és az oregoni börtönben még rosszabbak lettek a körülmények.

1917 szeptemberére Panzramnak megvolt a hírneve odabent és odakint is. Többször is próbált szökni, átvágva a rácsokat a cellájában. Végül 1917. szeptember 18-án sikerült is neki. Betört egy házba Tangent városában, ruhát, élelmet, pénzt és egy töltött 38-as kaliberű pisztolyt lopott el. Néhány nappal később egy helyi rendőr felismerte őt egy körözési plakátról és megpróbálta letartóztatni. Panzram előkapta a pisztolyt, és tüzet nyitott a seriff helyettesére. "Tüzeltem és harcoltam, amíg volt töltény és volt merszem." - mondta később. De a lőszer elfogyott, és elkapták. Útban a börtön felé Panzram megpróbálta elvenni a rendőr pisztolyát és heves birkózás vette kezdetét a rendőrautóban. A hátsó ablak kitört, több lövés érte a tetőt, miközben folyt a harc a pisztolyért. Panzramot véresre és eszméletlenre verték. Visszavitték Salembe, ahol egyből magánzárkába került. De nem sokáig.

Hihetetlen, de 1918. május 12-én Panzram ismét meglépett az oregoni börtönből. Elvágta az ablakrácsokat egy fémfűrész lapjával és leugrott a falról. A dühöngő őrök száz meg száz sorozatot lőttek ki rá, de Panzram elérte az erdőt és eltűnt a szemük elől. Később felugrott egy kelet felé tartó tehervonatra és örökre elhagyta Pacific Northwest környékét. John O'Leary-re változtatta a nevét és leborotválta a bajuszát. Lassan, de biztosan, betörésekkel és felgyújtott templomokkal a háta mögött, Panzram a keleti part felé tartott.

* * *

1920 nyarán Panzram hosszasan időzött a connecticuti New Haven-ben. Jobban szerette az olyan helyeket, ahol nyüzsgés volt, meg sok ember. Több ember, több célpont, több pénz, több áldozat. Ugyanakkor a rendőröknek is sokkal több dolguk volt; talán nem is volt idejük az olyanokkal foglalkozni, mint ő. Éjszakánként rótta az utcákat, könnyű prédát keresve. Ha nem sikerült kirabolni egy gyanútlan részeget vagy megerőszakolni egy fiatal fiút, házakat keresett, ahova betörhetett. Augusztusban egyik nap a Whitney Avenue 133 alatti házat szemelte ki, ami "dögösnek" tűnt és meg lehetett játszani. Öreg háromemeletes gyarmati ház, valami arisztokrata otthona lehetett, képzelgett magában. Az egyik ablakon át jutott be és elkezdte kirámolni a hálószobákat. Egy tágas dolgozószobában talált egy halom ékszert, kötvényt és egy 45-ös automata pisztolyt. A papírokon a "William H. Taft" nevet látta, ugyanazét az emberét, akiről úgy gondolta, hogy az juttatta Leavenworth-be 1907-ben. Akkor még Taft háborús miniszteri tisztséget töltött be, míg 1920-ban az Egyesült Államok egykori elnöke, illetve a Yale Egyetem jogi professzora volt. Miután Panzram mindent ellopott, amit csak bírt, a betört ablakon keresztül távozott, és egy nagy zacskó pénzzel útnak indult.

Manhattan alsó-keleti részét célozta meg, ahol eladta az ékszerek nagy részét és a kötvényeket is. Később erről is írt, miszerint "ezen a rabláson 3000 dollárt nyertem, a cucc egy részét megtartottam, köztük a 45-ös automata coltot is. A pénzből vettem egy yachtot, az Akistát." John O'Leary néven jegyeztette be a hajót. Ezt a nevet használta akkor is, amikor New York környékén tanyázott. A Keleti folyón hajózott felfelé, keletre a Long Island szoroson, Bronx déli partjai, New Rochelle, Rye mentén, Connecticut sziklás partjai felé. Útközben tucatnyi kikötött hajót tört fel, ellopta az italt, fegyvert, készletet, mindent, amihez csak hozzáfért. Az egyik hajó a 15 méteres Barbara II volt, a virginai Norfolkból származó Marsilliot család tulajdona. Végül a New Haven-i yachtklubban horgonyzott le az Akistával, ahol megállapodott egy ideig, élvezte a meleg időt, tiltott szeszesitalt fogyasztott, és leendő áldozatairól fantáziált.

Mikor Manhattan alsó-keleti részén járt, feltűnt neki a rengeteg odalátogató tengerész, akik eltávon voltak, míg a hajójuk a Keleti folyón volt kikötve. Rájött, hogy többen munkát kerestek az induló teherszállítókon vagy helyi hajókon. Ekkortájt hatalmas mennyiségeket szállítottak tengeren, ez volt az óceánjárók kora, amikor a nemzetközi utazás jelentős része a vízen történt. Ahogy East Village szűk utcáin kószált, kieszelt egy új rablási és gyilkossági tervet.

"Rájöttem, hogy működni fog, hogy felveszek néhány tengerészt, hogy dolgozzanak nekem, leviszem őket a hajóra, leitatom őket, közösülök velük, kirabolom majd megölöm őket. Így is lett." Néhány hétig a South Street szomszédságában járkált és kiválasztott egy-két áldozatot. Azt mondta nekik, hogy a fedélzeten kell dolgoznia és elkelne néhány segítő kéz. Bármit megígért nekik, hogy lejöjjenek a yachtra, amit City Island-en kívül, a Carroll Street elején horgonyzott le. Az egész nyarat ott töltötte 1920-ban.

City Island egy kicsi, két négyzetmérföld területű földdarab Bronx mentén. 1920-ban egy szűk tengeri közösség lakta: halászok, tengerészeti iparosok és helyiek, akik a saját dolgukkal törődtek. Eleinte az emberek oda se figyeltek "John O'Leary kapitányra", az ott tanyázó idegenre, aki csupán azért járt arra, hogy készletet halmozzon fel, és úgy tűnt, minden héten új legénysége van.

"Mindennap, vagy minden másnap bementem New York-ba, kószáltam a South Street 25 környékén és összeszedtem a tengerészeket." - mondta Panzram. Mikor meggyőzte őket, hogy jöjjenek le a yachtra, azok legfeljebb egy napig dolgoztak ott. "Boroztunk, bekajáltunk, aztán jól berúgtak és mentek aludni. Ekkor fogtam a 45-ös automatát, amit még Taft lakásából csórtam és szétlőttem az agyukat." Ezután egy nagy követ kötözött hozzájuk és a kis csónakjába rakta őket. Kelet felé evezett, a Long Island-szorosba, a Kivégzési Világítótorony környékén. Onnan kapta a nevét, hogy a függetlenségi háború alatt a brit katonák a sziklákhoz kötözték a lázadókat, és megvárták a dagályt, hogy azok megfulladjanak. Alig 90 méterre a toronytól, Panzram a tengerbe dobta áldozatait. "Még most is ott vannak, mind a tízen. Vagy három hétig csináltam ezt a svindlit. A hajóm dugig volt lopott cuccokkal." - írta később. De a helyiek gyanút fogtak, hogy nincs minden rendben az Akistával és kapitányával. Panzram rájött, hogy új terepet kell keresnie. Utolsó két utasával New Jersey partjai mentén hajózott, míg elérte Long Beach Island-et, ahol mindkettővel végezni akart. De 1920 augusztusának végén óriási szélvihar támadt, az Akista nekicsapódott a szikláknak és ripityára tört. Panzram nagy nehezen kiúszott a partra, és valahogy életben maradt.

A két tengerésznek sikerült eljutnia Brigantine Inlet partjaira, Atlantic City-től északra. "Fogalmam sincs, hova lettek, és nem is érdekel." - mondta később Panzram. Hamar felszívódtak a Jersey-i farmok földjein, és nem is tudták, mekkora szerencséjük volt, hogy megúszták a biztos halált, amit egy elnöki fegyver mért volna rájuk.

* * *

1921-ben Panzram hat hónapot húzott le a connecticuti Bridgeport börtönében, betörésért és töltött pisztoly birtoklásáért. Mikor kiengedték, csatlakozott egy tengerészeti szakszervezethez, ami éppen egy munkássztrájkot folytatott. A szervezet fő elkötelezettjei összeverekedtek a sztrájktörőkkel, és Panzramot kisvártatva ismét letartóztatták, mert tűzharcba keveredett a rendőrökkel. Meglógott a börtönből és elmenekült Connecticutból. Néhány nappal később elrejtőzött egy hajón és Angolában kötött ki, ami ekkor egy portugál kolónia volt, Afrika nyugati partján.

A Sinclair Olajtársaságnál munkát is szerzett, előmunkás lett az egyik fúrótornyon. Akkortájt az amerikai olajipar felfedező expedíciókat folytatott, új afrikai olajforrások után kutatva. A part menti Luanda városában Panzram megerőszakolt és megölt egy 11 éves fiút. "Egy kis néger kölyök, olyan 11-12 éves éppen arra császkált." - mondta. Panzram odacsalta srácot a Sinclair Olajtársaság területére, ahol szexuálisan bántalmazta és egy kővel bezúzta a fejét. "Otthagytam, de először közösültem vele, aztán megöltem." - írta Panzram a vallomásában. "Az agya kifolyt a fülén, mikor otthagytam. Ennél halottabb már nem lesz."

Ezen gyilkosság után Panzram visszatért Lobito Bay-be, az Atlanti-óceán partjára, ahol néhány hétig egy halászfaluban lakott. A helyiek gyanították, hogy ő követte el a gyilkosságot, de soha nem tudták rábizonyítani. Pár héttel később felbérelt hat helybélit, hogy vigyék el a dzsungelbe, krokodilvadászatra. Kongóban az európai spekulánsok jó árat fizettek az állatokért. Eveztek befelé a dzsungelbe, és a feketéknek sejtelmük sem volt arról, hogy Panzram mit tervezett velük. Ahogy mentek lefelé a folyón, Panzram lelőtte és megölte mind a hat férfit. "Az átlagos intelligencia számára szinte lehetetlennek tűnik hat embert egyszerre megölni... Sokkal könnyebb volt lelőni a hat négert, mint később megölni egy-egy fiatal fiút, és azok csak 11-12 évesek voltak." - mondta később. Egyesével mind a hatot hátbalőtte. Ahogy feküdtek a véres kenuban, Panzram még egy lövést küldött mindegyikük fejébe. Ezután megetette őket az éhes krokodilokkal, majd visszaevezett Lobito Bay-be. Mikor kikötötte a csónakot, rájött, hogy el kell tűnnie Kongóból, mert "tucatnyi ember látott Lobito Bay-ben, amikor kibéreltem a kenut meg a fickókat".

Észak felé tartott a Kongó folyón, Point Banana felé, végül az Arany Parthoz is eljutott. Kirabolta a farmereket a helyi faluban, és összeszedett annyi pénzt, hogy el tudjon jutni hajón a Kanári-szigetekre. Itt nem talált senkit, akit érdemes lett volna kirabolni, ezért azonnal elhajózott Lisszabonba. Mikor azonban megérkezett oda, rájött, hogy a helyi hatóságok tudtak az afrikai bűnsorozatról, és a rendőröket is figyelmeztették. Sikerült elrejtőznie egy Amerika felé tartó hajón, és 1922 nyarán ismét az USA területén tartózkodott.

Panzram csodálkozott, hogy milyen egyszerű ölni. Elképzelte magát, mint profi bérgyilkost, aki abból él, hogy pénzért öl. A kongói gyilkosságoknál használt fegyvert magával hozta, holott a rendőrök a sarkában voltak, mikor elhagyta Afrikát. 1922-ben a connecticuti Hartfordben hangtompítót is szerzett, a Maxim Silent Firearms Co. cégtől. De a próbalövés során csalódottan kellett tapasztalnia, hogy a fegyver még így is rendkívül zajos. "Ha az a nagykaliberű pisztoly meg a hangtompító rendesen működött volna, nagyban űztem volna a gyilkolási mesterséget." - írta évekkel később.

De bűnös életmódja következtében állandóan úton volt. Kevés időt töltött egyhelyben. Tudta, hogy a rendőrök mindig a nyomában lesznek, nem sokkal lemaradva, és bármikor lecsukhatják egy hónapokkal vagy akár évekkel korábban elkövetett, már elfelejtett tettéért. Korán megtanulta, hogy gyakran nevet kell változtatnia, és senkinek se árult el semmit a múltjáról. Amint elkövetett valami bűntettet, gyorsan elhagyta a helyszínt, felpattant egy tehervonatra, esetleg teherautón vitette el magát. Mindig rohant - nézett hátra, várta, hogy a "smasszerek" utolérjék, folyamatos félelemben élt, hogy elkaphatják. És mégis, tudva, hogy pillanatokon múlhat a szabadsága, a legtöbbünk által elképzelhetetlen gyűlölettől hajtva, tovább ölt.

* * *

Néhány nap után Panzram New York-ba ment, ahol a vámhivatalban megújíttatta kapitányi engedélyét és visszaszerezte a két évvel azelőtt hajótörést szenvedett Akista papírjait. Azt tervezte, hogy elköt egy másik hajót és vízre bocsátja az Akista néven. Elkezdett keresgélni a helyi kikötőkben, Connecticut partján haladva felfelé. Hamarosan a Rhode Island-i Providence kikötőjébe érkezett, de itt sem talált olyan hajót, ami hasonlított volna az Akistára. Észak felé folytatta útját Bostonba, és végül a Massachusetts-i Salem városába ért, mely a 17. századi boszorkányüldözések miatt volt híres. 1922. július 18-án, egy meleg délutánon, meglátott egy 12 éves fiút, aki egyedül sétált a város nyugati részén.

"Egész életemben kitartóan követtem egy elvet, mint azt látják." - mondta később. "A gyengékre, ártatlanokra és gyanútlanokra vadásztam." A fiút George Henry McMahon-nak hívták, a Boston Street 65-ben lakott. A gyerek a nap túlnyomó részét a szomszéd étteremben töltötte, amíg Mrs. Margaret, a tulajdonos meg nem kérte, hogy intézzen el neki valamit.

"Negyed 3 körül küldtem el az A&P üzletbe tejért, 15 centtel." - mondta később a bíróságon. A kis George otthagyta az éttermet és felfele indult el a Boston Street-en. Egy órával később egy másik szomszéd, Mrs. Margaret Crean, látta őt egy idegennel sétálni. "Július 18-án délután, az egyik ablakom előtt ülve, láttam egy fiút meg egy férfit sétálni az utcán. A férfi kék ruhát és sapkát viselt." - mondta a hölgy később. A férfi Carl Panzram volt.

"Azt se tudtam, hogy hívják." - mondta Panzram évekkel később. "Azt mondta, 11 éves... valami táskát vagy vödröt vitt magával. Azt mondta, a nagynénje boltjába kell mennie. Megkérdeztem tőle, akar-e keresni 50 centet. Azt mondta, igen."

Panzram elsétált McMahonnal a közeli áruházba, ahol még ahhoz is volt mersze, hogy megszólítsa az eladót. Néhány perccel később Panzram rávette a fiút, hogy kocsikázzon vele. Egy mérfölddel arrébb leszálltak, a város egyik elhagyatott részén.

"Megragadtam a karját és mondtam neki, hogy megölöm." - vallotta később Panzram. "Három órát voltam vele. Ezalatt hatszor közösültem vele, majd szétvertem a fejét egy kővel... Kitéptem néhány oldalt egy magazinból és lenyomtam a torkán."

Ezután ágakkal takarta be a holttestet és elsietett a városból. De ahogy menekült az erdős területről, két helybéli éppen arra járt. Észrevették a furcsa férfit, akinél mintha egy újság lett volna, és nagyon sietősek voltak a léptei. Idegesnek és kissé feldúltnak tűnt. De a két szemtanú egyszerűen továbbment.

A gyilkosság után Panzram azonnal New York felé indult. McMahon testét három nappal később, július 21-én találták meg. A salemi rendőrség és a környékbeli közösségek csapatokba tömörültek és megállítottak minden idegent, akit csak láttak. Több gyanúsítottat letartóztattak, többek között egy helyi pedofilt is, aki több helyi gyereket megtámadott. A gyilkosság hetekig szerepelt a címlapokon, de évekig nem tudták megoldani az ügyet. 1928-ban derült fény mindenre, amikor a két tanú megismerte Panzramot, amikor az Washingtonban egy másik gyilkosság miatt vonult börtönbe.

Egyértelműen azonosították őt azzal a férfival, akit azon a forró júliusi délutánon láttak hat évvel azelőtt, csupán néhány méterre attól a helytől, ahol George Henry McMahon agyonvert testét megtalálták.

* * *

Miután elhagyta Salemet, Panzram visszatért Westchester megyébe és tovább kereste a megfelelő hajót. 1923 elején a New York állambeli Yonkers-ben kibérelt egy lakást, John O'Leary néven. Állást is szerzett az Abeeco Mill Company-nél, mint őrszem. Azt állította, találkozott egy 15 éves fiúval, akit George Walosinnak hívtak és ugyanott dolgozott. "Meg akartam neki tanítani a közösülés összes fortélyát, de rájöttem, hogy már mindent tud és szereti is." - írta később.

1923 nyarán Panzram visszatért a Rhode Island-i Providence-be, ahol ellopott egy vitorlást az öböl egyik kis kikötőjéből. Ő maga már képzett tengerésznek számított akkor, aki több tucat ország vizein hajózott, mindenféle időjárásban. A hajó egy masszív vízi jármű volt, kb. 13 méter hosszú, és kiválóan felszerelt. Long Island Sound felé indult el, azt a helyet jól ismerte és nyugodtabbnak érezte magát ott. New Haven-ben kötött ki, és heteken át minden este járta az utcákat, kirabolható és megerőszakolható áldozatok után kutatva. Több házat és hajót kirámolt Connecticutban, ékszert, készpénzt, fegyvert és ruhát lopott. New Rochelle-ben feltört egy hajót, ami a parttól távolabb horgonyzott le. Egy 38-as pisztolyt vitt el a hajó konyhájából és mikor megnézte a papírokat, megtudta, hogy a hajó tulajdonosa a New Rochelle-i rendőrfelügyelő.

1923 júniusában a vitorlással a Hudson folyón haladva Yonkers-be ért és kikötött éjszakára. Megkereste George Walosint és azt ígérte neki, hogy dolgozhat a hajóján. 1923. június 25-én, hétfőn, a hajó északnak indult Peekskill felé, és aznap este Panzram megerőszakolta a fiút.

50 mérföldet hajóztak felfelé, majd Kingstonban Panzram kikötötte a yachtot. Újrafestette a hajót és megváltoztatta a nevet a farán. A partokat rótta és bejárta a helyi kocsmákat, vevőt keresve. Hamarosan talált is egy fiatal férfit, aki elment megnézni a hajót. Június 27-én mentek ki a fedélzetre és megittak együtt néhány italt. De a férfinak más tervei voltak. "Megpróbált kirabolni, de gyanúsan viselkedett, így nem tudott meglepni." - mondta Panzram. Kétszer fejbelőtte a férfit, a rendőrfelügyelő hajójából ellopott pisztollyal. Ezután egy vasnehezéket kötözött a testhez, majd a vízbe dobta. "Tudtommal még most is ott van." - vallotta be később Panzram.

A rákövetkező reggelen Panzram és George Walosin, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak, lefelé indultak a folyón. Még aznap kikötöttek Poughkeepsie-ben. Panzram a partokról halászhálókat lopott, melyek több, mint 1000 dollárt értek. Újra vízre szálltak, majd Newburgh-ba értek. Mikor a hajó lehorgonyzott, George a vízbe ugrott és kiúszott a partra. Később sikerült visszajutnia Yonkers-be, és elmondta a rendőrségnek, hogy Panzram szexuálisan bántalmazta.

A Yonkers-i rendőrség riadóztatta az összes várost a Hudson folyó mentén, hogy kapják el "John O'Leary kapitányt", aki egy 13 méteres yachttal hajózik lefelé a folyón. A rendőrök még ekkor sem tudták, hogy a hajót Providence-ből lopták. Panzram egészen Nyack-ig eljutott, ahol Peterson kikötőjében lehorgonyzott éjszakára és megpihent. De a szemfüles helyi rendőrök 1923. június 29-én reggel megszállták a fedélzetet és letartóztatták Panzramot. Közösüléssel, betöréssel és rablással vádolták. Másnap John Fitzpatrick és Charles Ward detektívek egy városi kompon mentek érte. A helyi börtönbe zárták, és bíróság elé került. A letartóztatási lapján "O'Leary" neve mellett az állt, hogy "tengerész". Azt mondta, Nevada államban született és 40 éves.

1923. július 2-án éjszaka megpróbált megszökni egy másik fogollyal, Fred Federoff-fal közösen. Megpróbálták kiásni az ablakrácsokat a falból, az ágy egy darabjával. Az őrök azonban éppen rutinellenőrzést végeztek és észrevették őket. "A városi börtönből való szökési kísérlet vétsége miatt John O'Leary, az állítólagos folyami kalóz, magánzárkába került." - írta másnap a helyi újság.

Panzram ekkor ügyvédhez fordult segítségért. "Találtak nekem egyet, Mr. Cashin-t. Mondtam neki, hogy a hajóm öt- vagy akár tízezer dollárt is megér, és az övé lehet, papírokkal együtt, ha kihoz innen." - mondta. Az ügyvéd kifizette az óvadékot és néhány nappal később Panzramot kiengedték. Soha nem tért vissza. Mikor Cashin be akarta jegyeztetni a hajót, kiderült, hogy lopott volt. A rendőrség azonnal le is foglalta, és persze Cashin az óvadéki pénzt is elbukta. Panzram átverte a saját ügyvédjét.

Miután Panzram kiszabadult a Yonkers-i börtönből, visszatért Connecticut jól ismert környezetébe. Remélte, hogy az ismerős parti területről szerezhet még egy hajót. A múltból kiindulva, csupán napok kérdése volt, hogy ellopjon egyet és elmenjen vele Dél-Amerikába. New Haven-be ment, ahol gyorsan kirabolt néhány embert az utcán, hogy legyen pénze élelemre.

Ezután kelet felé vette útját, New Londonba. 1923. augusztus 9-én éjjel, leendő áldozata után kutatva, meglátott egy pénzt kéregető fiút. Kést rántott, majd a közeli erdőbe vonszolta a rémült gyereket. A torkának szegezte a kést és közösült vele.

"Ennek még a nevét se tudtam, csupán azt, hogy zsidó volt és Brooklynban lakott." - mondta Panzram. "A nagybácsija rendőr volt ott." Fogvatartotta a fiút, miközben fenyegette a késével. A gyerek zokogott és kegyelemért könyörgött, de Panzram újra közösült vele. Később azt írta, az összes gyilkossága közül ezt élvezte a legjobban. Végül lecsatolta a srác övét és megfojtotta.

"Utána megint közösültem vele egy kicsit." - írta később. "Az út jobb szélén otthagytam a testét, az övvel a nyakán." Belökte a bokrok közé, majd visszasétált az utcára.

Kora este volt, többen is kint voltak még. Az autók és teherkocsik elmentek mellette, senkinek nem tűnt fel a jelenléte. A fiú holtteste két napig feküdt a bokrok közt, és sohasem tudták egyértelműen azonosítani. Augusztus 11-én, egy helybéli éppen arra sétált és felfedezte a szakadt ruhadarabokat közvetlenül az út mellett. Mikor közelebbről meg akarta vizsgálni őket, megtalálta a bomló tetemet, amit már részben felfaltak az állatok.

1928. október 6-án Panzram beismerte ezt a gyilkosságot, és levelet írt a New London-i rendőrfőnöknek, miszerint "ha van valami, amit még tudni akar erről az esetről, akkor elmondom." A levél végén Panzram bocsánatot kért, hogy nem minden gyilkosságáról tudott részletesen beszámolni. "Jópár embert megöltem, különböző helyeken, néhány dologra már én sem emlékszem."

A gyilkosság után Panzram felkapaszkodott egy Manhattan felé tartó lassú tehervonatra. Lower East Side-ban, ahol a hajóskapitányok embereket kerestek a hajóikra, Panzram a mocskos fogadókban lézengett, munkát keresve. Végül a U.S. Grant nevű katonai teherszállítón szerzett munkát, a mosdókhoz osztották be. A hajó egy héten belül indult volna Kínába. Mielőtt elhagyta a kikötőt, Panzram bepiált a fedélzeten és vitába keveredett a legénység néhány tagjával. Azonnal kirúgták. A központi pályaudvaron felpattant egy Connecticutba tartó vonatra. Éhes volt és nem volt pénze, így a New York állambeli Larchmont falunál leszállt, hogy kiraboljon valakit.

* * *

Larchmont egy kellemes, csöndes falu volt Westchester déli részén, néhány mérföldre Connecticut állam határától. Az 1920-as években híres volt csodálatos partvonaláról és előkelő klubjairól, oda jártak a felső tízezer tagjai New York City-ből. Nézhették a yachtversenyeket, vásárolhattak a falusi boltokban, messze Manhattan zsúfolt, lüktető, kavicsos utcáitól. Panzram is járt már itt korábban. 1923 júniusában ellopta Dr. Charles Paine hajóját a helyi kikötőből. Később megtalálták New Rochelle partjainál; Panzram elvesztette uralmát a kormány felett és a sziklák szétzúzták a hajót.

1923. augusztus 26-án éjjel Panzram betört a larchmonti vasút raktárába. Egy fejszét talált odakint, amivel szétvert egy nagyobb ablakot, majd bemászott. Több tucat bőröndöt talált, a másnapi vonat utasai hagyták őket ott. Miközben kifosztotta a csomagokat, egy helyi rendőr, Richard Grube, reggeli körútját végezve, éppen arra járt. "Benéztem az ablakokon és láttam, hogy ott térdel a kályha előtt, egy nyitott bőrönddel. Ráfogtam a pisztolyom." - mondta Grube a riportereknek. De Panzram azonnal reagált. A Portchester Daily Item így írta le az eseményeket: "John O'Leary hatalmas jelenség volt, egy gyilkos külsejű baltával a kezében. Azonnal dulakodni kezdtek és egy heves küzdelem után a tiszt lefegyverezte és letartóztatta." Bevitték a rendőrkapitányságra, ahol a John O'Leary nevet adta meg. Miután beismert néhány korábbi betörést, még másik hárommal is megvádolták. A bíróságon Shafer bíró 5000 dolláros óvadékot szabott ki, és Panzramot a megyei börtönben tartották fogva, amíg az esküdtszék meghozta az ítéletet.

A börtönben elmondta a rendőröknek, hogy megszökött az oregoni fegyházból, ahol 17 éves büntetését töltötte, mert lelőtt egy rendőrtisztet. Panzram sokmindent elmondott, talán többet is a kelleténél. Néhány rendőr szélhámosnak nevezte, aki olyan bűntetteket is bevall, amiket el sem követett, csak azért, hogy áthelyezzék.

A larchmonti rendőrség táviratokat küldött Oregonba. Augusztus 29-én William Hynes rendőrfőnök kézhez kapta a választ: "Jeff Baldwint nagy erőkkel köröztük itt Oregonban. Egyedi eset volt, ami nagy port kavart fel mindenütt a nyugati parton. Azonnal küldünk érte valakit, amint lehet." Panzramot Jeff Baldwinként ismerték Oregonban és még hátravolt 14 év az ottani büntetéséből. Még 500-os jutalmat is ígértek annak, aki elkapja. Panzram saját maga akarta megszerezni a pénzt. "O'Leary azt állította a rendőröknek, hogy mivel önként adott meg minden információt a szökéssel kapcsolatban, az 500 dollár őt illeti meg." - írta a Standard Star.

Panzram rájött, hogy jövőbeli kilátásai nem túl kecsegtetők. Tudta, hogy Oregon is üldözi; vagy megszökik vagy évtizedekre rács mögé kerül. Kingstonban és Hudson felső részén is járt, ahol számos betörést és rablást elkövetett, melyek közül néhányat fel se fedeztek. Mialatt a larchmonti börtönben volt, Panzram írt egy levelet egy rejtélyes "John Romero"-nak Beaconba, ami Newburgh mellett volt a folyó másik oldalán, ott, ahol George Walosin elmenekült. "Valószínűleg most hallasz rólam utoljára." - írta. "Várhatóan életem hátralévő részét börtönben töltöm, így nem veszíthetek semmit. Soha senkinek nem beszéltem rólad, de vésd az agyadba, ha beszélnék, hosszú időre rács mögé kerülnél." Panzram követelte Romerótól, hogy azonnal küldjön neki 50 dollárt, és akkor hajlandó elfelejteni "mindent, amit tud". Mondta, hogy a hajónak annyi, de "a Newburgh-i akciót pénzzé teheti". A levelet "John K. O'Leary kapitány" néven írta alá. A pénz soha nem érkezett meg, és a rendőrök sem találták Romerót. Panzram fogságban maradt.

Néhány héttel később az esküdtszék megvádolta a larchmonti betöréssel. "Azonnal rájöttem, hogy el fognak ítélni, ezért rögtön felkerestem az ügyészt és megegyeztem vele." - mondta később. Az egyezség szerint enyhébb ítéletet kapott volna, ha bűnösnek vallja magát. De nem így történt. "Én betartottam az ígéretem, de ő nem. Bűnösnek vallottam magam és a legmagasabb büntetést szabták ki, öt évet kaptam. Azonnal mehettem a Sing Sing-be." De nem maradt sokáig. A Panzramhoz hasonló nehezen kezelhető, kemény bűnözőket mind a Clinton börtönbe küldték, ahol távol voltak az átlagos foglyoktól és olyan őrök hatalmában voltak, akik hozzászoktak az ellenséges rabokhoz.

* * *

A 20. század elején a borzalmas amerikai börtönökbe rövid időre is szörnyű volt bekerülni. Egyes intézményekben a primitív életkörülmények a rossznál is rosszabbak voltak. A New York-i Sing-Sing, Florida hírhedt kínzótáborai, Georgia összeláncolt rabjai szemléltették a széles körben elterjedt durva bánásmódot. Nem volt nemzeti, egységes előírás arról, hogyan bánjanak a foglyokkal, hogyan rehabilitálják őket, hogyan törődjenek velük. A büntetés és elrettentés módszere, bár senki nem igazolta és kevesen tanulmányozták, a legtöbb intézmény számára elfogadott volt. Leggyakrabban a felügyelők dolga volt, hogy kialakítsanak és megvalósítsanak egy működő eljárásmódot az elítéltekkel való foglalkozással kapcsolatban. Egyes börtönökben ez be is vált, máshol szörnyű dolgokat eredményezett. A börtönök voltak a felügyelők önálló királyságai, ahol a népet gyakran veréssel, korbácsolással, elzárással és kínzással irányították. Ilyen hely volt a New York-i Clinton Fegyház is, ismertebb nevén Dannemora, a pokol barlangja, ahonnan nincs visszaút - ez volt Amerika legbrutálisabb, leggonoszabb büntetésvégrehajtási intézménye.

Panzram 1923 októberében került ide. Több más akkori börtönhöz hasonlóan, az itteni őrök is hegyes botokkal járkáltak, és bökdöséssel vagy éppen veréssel kényszerítették engedelmességre az elítéltet. Panzramnak meztelenre kellett vetkőznie, és mindent elvettek tőle, ami nála volt. Az őröknek tilos volt visszabeszélni, semminemű tiszteletlenséget nem toleráltak. A börtön személyzete egészen egyedi volt. Az őrök többsége sokadik generációs büntetésvégrehajtási alkalmazott volt, főleg kanadai franciák, akik a környéken nevelkedtek és laktak is. A felügyelet és a rabokhoz való hozzáállás generációról generációra szállt, és az évtizedek alatt az elnyomás és durva bánásmód állandósult. Kegyetlenül nehéz volt a foglyok élete, akik az őrök több generációjának rabszolgái voltak. Ők csupán állatok voltak, akik a legdurvább bánásmódban részesültek. Sokan idegösszeomlást kaptak. Az ilyeneket egyszerűen végigtolták egy kocsin az udvaron keresztül és bevitték az állami kórházba, ahol az eszüket vesztett bűnözők voltak, a folyosók tele voltak tébolyodott, elfelejtett elítéltekkel, akik elvesztek a bürokrácia és a döbbenetes közöny tengerében. Innen már csak egy lépés volt a pokol.

Panzram néhány héten belül megépített egy tűzbombát, hogy leégesse az egyik műhelyt. Az őrök azonban megtalálták és szétszerelték az eszközt. Később az egyik őrt próbálta megölni, megtámadta, amikor az aludt egy székben. "Egy ötkilós bunkósbottal vágtam fejbe hátulról." - mondta később. "Nem halt meg, de rendesen megsérült, és békén hagyott utána." A munka hosszú volt, kemény és unalmas. Az ételnek nevezett zsíros lötty még állati fogyasztásra is alkalmatlan lett volna. Panzram néhány hónap után próbált először megszökni. Felmászott az egyik falra, aztán 9 métert zuhant, rá egy betonlépcsőre. Mindkét lába és bokája eltört. A gerince is súlyosan megsérült. Nem kapott orvosi ellátást, egyszerűen becipelték egy cellába és ledobták a földre.

"Bevágtak egy cellába, anélkül hogy egy orvos vagy sebész megvizsgált volna. A törött csontjaim nem kerültek a helyükre. A lábamra és a bokámra nem tettek gipszet... Az orvos a közelemben se járt, és tilos volt bármit is tenni értem. 14 hónap folyamatos szenvedés után elvittek a kórházba, ahol megoperálták a töréseket, és eltávolították az egyik herémet." De Panzramot még ez sem törte meg. A műtét után nem sokkal rajtakapták, mikor megerőszakolt egy másik rabot. Magánzárkába került, az őrök szinte rá se néztek. "Hónapokig megint csak szenvedtem. Mindenem fájt, senki nem szólt hozzám normálisan, legfeljebb egy morgás, egy káromkodás, vagy egy hazug, álszent ígéret, amit soha nem tartottak be. A törött hátammal csúsztam-másztam, mint egy kígyó, forrt bennem a gyűlölet és bosszúvágy. Öt éven át ebből állt az életem. Mindenkit utáltam."

Bonyolult terveket kovácsolt, hogy hogyan öljön meg mindenkit, akit csak tud. Fel akart robbantani egy alagutat, miközben egy vonat megy rajta keresztül, és el akarta árasztani a roncsokat mérges gázzal. A levegőbe akart röpíteni egy hidat New York-ban, majd kirabolni a földön fekvő sérülteket és halottakat. A Panama-csatornára is ez a sors vált volna, ha Panzramon múlik. De a legalaposabb terv, ami szerinte a legtöbb emberrel végzett volna, az volt, hogy megmérgezi a vízellátást és mindenkit megöl Dannemorában. "Ez jutott végül eszembe, hogy megsemmisítsem az egész várost: férfiakat, nőket, gyerekeket, kutyát és macskát." - írta később. Nagy mennyiségű arzént dobott volna az egyik forrásba, mely az egyik tartályt táplálta.

1928 júliusában, öt hosszú és kemény év után, Panzramot kiengedték. Az orvosi ellátás hiánya miatt maradandó rokkantságtól szenvedve, az őrület mélységeiben vergődve, ismét kijutott a gyanútlan világba.

* * *

Szabadulása után Panzramot fűtötte a vágy, hogy megbosszulja a dannemorai életet. Két hét alatt tucatnyi betörést követett el és Baltimore-ban legalább egy embert megölt egy rablás során. Mikor letartóztatták és börtönbe került Washington D.C.-ben, félelmetes volt ránézni is: 180 cm-es magasság, 90 kilónyi izom, hitványság és forrongó gyűlölet az emberiség iránt. A bal karján egy horgonyt ábrázoló nagy tetoválás volt, másik horgony, egy sas és egy kínai ember feje a jobb karján, az erős mellkason pedig két sas, az alábbi szavakkal a szárnyaik alatt: "SZABADSÁG és IGAZSÁG". Acélszürke szemek, a bozontos, fekete bajusz az egész felső ajkát eltakarta, olyan volt az arca, mintha egyfolytában gúnyosan mosolyogna. A felvételi eljárás során a valódi nevét adta meg, sok-sok év után először.

Az első néhány napon többször is utalt arra, hogy gyerekeket ölt meg, ami feltűnt az őröknek is. Megkérdezték a többi államot és a többi hatóságtól megtudták, hogy körözött ember.

Volt a börtönben egy 26 éves újonc őr, egy zsidó bevándorló fia, aki abban az évben került oda. Ő volt Henry Lesser. Mikor felvették Panzram adatait, megkérdezte tőle, mi a bűne.

"Megújítom az embereket." - mondta Panzram rezzenéstelen arccal. A következő néhány hétben a fiatal őr felfigyelt a furcsa férfira, aki alig váltott pár szót bárkivel is. Panzram, szokás szerint, innen is megpróbált hamar megszökni. Lassan el akarta bontani az ablakrácsokat körülvevő betont, de egy másik rab szólt a felügyelőnek. Panzramnak el kellett hagynia a celláját és magánzárkába került. Egy vastag fapóznához bilincselték, a bilincsekre kötelet kötöttek. Ezután fellógatták, hogy csak a lábujjai érték a földet, a kezei a vállai fölött voltak. Másfél napra hagyták így. Átkozta a szüleit, akik életet adtak neki és azt kiáltotta, mindenkit megöl, ha lesz rá alkalma. Az őrök eszméletlenre verték és az egész éjszakát a póznához kötve töltötte. Ez idő alatt több gyerek meggyilkolását beismerte és elmondta az őröknek azt is, hogy mennyire élvezte mindezt.

Az információ szárnyra kapott, és hamarosan a sajtó is tudomást szerzett a helyi börtön szadista gyilkosáról, aki sok-sok esetet beismert. 1928. október 28-án a Washington Post megírta, hogy Panzram bevallotta egy philadelphiai újsághordó, a 14 éves Alexander Luszzock és a 12 éves Henry McMahon meggyilkolását is. Teltek a napok, Panzram egyre többet és többet árult el. "Ha ez nem elég, tudok még többet is beszélni." - mondta. "Bejártam az egész világot és a poklon kívül mindent láttam. De lehet, már az se várat magára sokáig."

Az őr, Henry Lesser, valamiért megszánta a dühös férfit, akit mindenki más gyűlölt. Segített rajta, adott neki egy dollárt, hogy cigarettát és ételt vegyen belőle. Ez a kedvesség nagyon sokat jelentett Panzramnak, aki a törődés legkisebb formájához sem volt hozzászokva. A két férfi összebarátkozott egymást és mindketten megbíztak a másikban. Nem sokkal később Panzram belegyezett, hogy megírja Lessernek élete történetét. A következő néhány hétben Lesser ceruzát és papírt hozott neki, ő meg részletesen leírta gyűlöletben, gonoszságban és gyilkosságokban gazdag élete történetét.

* * *

Dr. Karl Menninger, a híres pszichológus később azt mondta, a kézirat "egy megingathatatlan önanalízishez vezet, melynek során a rab nem kíméli sem a társadalmat, sem saját magát... Nem lehet úgy elolvasni a teljes írást, hogy közömbösek maradjunk utána." Kezdve a minnesotai farmmal, Panzram elmesélte brutális életének teljes történetét. A Minnesotai Állami Gyakorlóiskolától egészen addig, amíg Washington D.C.-be érkezett, 1903-tól mostanáig több ezer bűntett, több tucat gyilkosság jellemezte pusztító életmódját.

"Minden más ember" - mondta, "minden, ami körülvesz, a megvetés, árulás, brutalitás, degeneráltság, képmutatás légköre - minden, ami rossz, semmi, ami jó. Miért vagyok az, ami? Elmondom, miért. Nem magamtól lettem ilyen. Mások tették ezt velem."

A különleges, 20000 szavas vallomásában Panzram részletesen beszámolt az egyes gyilkosságokról, melyeket a helyi hatóságok meg is erősítettek. Megadta az egyes bűntettek helyszínei, dátumait, időpontjait, a sok-sok letartóztatást is leírta. Az 1900-tól 1930-ig terjedő időszakban még nem volt olyan hatékony a kommunikáció a büntetésvégrehajtási szervek között, mint manapság. A bűnözők gyakran meg tudták úszni a letartóztatást, ha nevet változtattak és csöndben maradtak. Panzram már korán rájött erre, több nevet is használt, ha elkapták, ő volt például Jefferson Baldwin (1915), Jeffrey Rhodes (1919), John King (1920) és John O'Leary is (1923).

De nem csak az életéről számolt be. Megmondta a véleményét az igazságszolgáltatásról és a társadalom egyén feletti hatalmáról is. "Az összes rendőr, bíró, ügyvéd, felügyelő, orvos, nemzeti bizottság, író, mind azon dolgozott, hogy kiderítsék és orvosolják a bűnözés okát és hatásait." - mondta. "Ezzel a rengeteg tudással és hatalommal a kezükben mégsem értek el semmit, a feltételek csak rosszabbak lettek." A társadalmat okolta a bűnözésért, ami szerinte örökké fog tartani, mert egyre több a bűnöző. "36 éves vagyok és egész életemben bűnöző voltam." - írta. "11-szer hoztak ítéletet ellenem. 20 évet töltöttem börtönökben és javítóintézetekben. Tudom, miért vagyok bűnöző." Azokat hibáztatta erőszakos életéért, akik megkínozták és megbüntették őt. "A rossz út a jó út" - ez volt az egyetlen szabály, amit megtanult és hű maradt hozzá, bármerre is járt. "Életem során minden emberi és isteni törvényt megszegtem." - mondta. "Ha még több törvény lenne, vidáman megszegtem volna azokat is."

Panzram sok-sok oldalon keresztül számolt be több kontinensen átívelő gyilkos és erőszakos életmódjáról. Egyik esetet se bánta meg soha. Soha nem érzett bűntudatot vagy lelkiismeretfurdalást. Számára a bűn és az erőszak volt az egyetlen út, hogy visszavágjon a világnak. Nem számított, hogy áldozatai nem voltak felelősek az ő fájdalmáért. Valakinek meg kellett fizetnie.

* * *

Panzram, aki egész életében törvényen kívüli volt, soha nem tudta megszokni a börtön környezetét. Sok-sok évet töltött fegyházakban, mégsem tudott alkalmazkodni a szabályokhoz, nem tudott engedelmeskedni a személyzet parancsainak. Tudta, hogy mindez fizikai kínzáshoz fog vezetni, mégsem működött együtt, inkább tovább erőszakoskodott. Mikor szökni próbált és egy oszlophoz bilincselték, megtámadott három őrt, miközben eltávolították a cellájából. Az eset során "szükséges volt gumibottal megütni, a három tiszt védelme érdekében". Újra az oszlopnál kötött ki. Az ügyeletes tiszt jelentése szerint "ez a rab a kapitányt "átkozott vakarcsnak" nevezte és azt állította, szívesen beverné a kapitány fejét." Újabb büntetések következtek. De az igazság lassú és hatalmas kereke már forgott.

Október 29-én újabb letartóztatási parancs érkezett a washingtoni börtönbe Philadelphiából. Panzramot azzal vádolták, hogy "1928. július 26-án megfojtotta Alexander Uszacke-t".

A salemi rendőrség is tudomást szerzett Panzram elfogásáról és terjedelmes vallomásáról. Mialatt a washingtoni börtönben volt, elhozták az 1922-es George Henry McMahon-gyilkosság két szemtanúját. Mindkét tanú egyértelműen azonosította Panzramot, miszerint őt látták azon az éjszakán, mikor a 12 éves McMahon-t megölték. Az Oregoni Állami Fegyház is értesítette a washingtoni rendőrséget, hogy Panzram szökevény, akinek 14 éve még hátra van korábbi büntetéséből.

1929 elején Panzram valószínűleg rájött, hogy most nem fog tudni kiszabadulni. Levelet írt a salemi ügyésznek a McMahon-gyilkossággal kapcsolatban. A sokkoló levélben Panzram megismételte beismerését az esettel kapcsolatban: "Mindent bevallottam a McMahon-gyilkoságról... Ideküldtek két tanút, hogy azonosítsanak engem, ez meg is történt. Nem változtatom meg a korábbi vallomásomat. Én követtem el a gyilkosságot, egyedül én vagyok bűnös... És nem csak ezt, hanem 21 másikat is, és biztosíthatom,  ha egyszer kiszabadulok és lesz rá lehetőségem, újabb 22 következik!"

1928. november 12-én kezdődött a tárgyalás a betörésekről. Panzram ostoba módon saját magát védte, és folyamatosan megrémítette a kilenc férfiből és három nőből álló esküdtszéket kiszámíthatatlan, harcias viselkedésével. Mikor egy szemtanú, a Baltimore-i Joseph Czerwinksi ellene vallott, Panzram felállt és nekiszegezte a kérdést:

"Ismer maga engem?" - mondta, miközben centiméterekre megközelítette a másik ember arcát. "Jól nézzen meg!" - suttogta. Mikor az ijedt tanú belenézett azokba az acélszürke szemekbe, Panzram nyakon ragadta és úgy tett, mintha elvágná a torkát. Az üzenet egyértelmű volt: "Ez fog magával történni!"

A tárgyalás végén Panzram megnyílt, és nem csak a betörést ismerte be, de elmondta, hogy szándékosan a házban maradt, azt remélve, a tulajdonosok hazajönnek és megölheti őket. 1928. november 12-én minden vádpontban bűnösnek találták. Walter McCoy bíró az elsőért 15 évre, a másodikért 10 évre ítélte. Panzramnak 25 évet kellett volna lehúznia a Leavenworth Állami Fegyházban. Mikor meghallotta az ítéletet, ördögi vigyor jelent meg az arcán.

"Majd látogasson meg!" - mondta a bírónak.

* * *

1929. február 1-jén, amikor megérkezett Leavensworth-be, T.B. White felügyelő behívatta Panzramot. Bár vasra verték, a börtöning alatt duzzadó izmok így is éreztették a rendkívüli fizikumot. A megjelenése is különös volt; a gonoszság légköre vette őt körül, az emberek igyekeztek távol tartani magukat tőle. Mialatt a felügyelő felolvasta az intézmény szabályait, Panzram csöndesen és közömbösen álldogált az íróasztal előtt. Miután az olvasás véget ért, Panzram egyenesen a felügyelő szemébe nézett, és azt mondta: "Megölöm az első embert, aki bántani merészel." A felügyelő hívatta az őröket és Panzramot, a 31614-es számú rabot, a cellájába vitette.

Carlt túlságosan elmebetegnek találták ahhoz, hogy az általános börtönpopuláció közé kerüljön. Panzram egy 1929. március 26-án, kézzel írt levélben másik munkalehetőséget kért a felügyelőtől: "Nagyon szeretném, mert sokáig leszek itt, én egy öreg fickó vagyok már és szeretnék egyedül lenni. Nyomorék vagyok és nem szeretem a mostani munkát, nagyon rossz a fájós bokáimon állni. A legőszintébb tisztelettel, Carl Panzram, #31614".

A mosodába osztották be, ahol egész nap egyedül dolgozhatott; a rabok ruháit kellett mosnia és rendben tartania. Itt magába zárkózhatott és keveset kellett érintkeznie a többi emberrel. Robert Wanke, egy alacsony, kopaszodó ember felügyelte a munkáját, és ő híres volt arról, hogy a rabok legapróbb kihágásait is jelentette. A szabályszegést szigorúan vették Leavenworth-ben. Büntettek elzárással, engedmények és a könyvtárlátogatás megvonásával, néha kínzással is. Warnke egy polgári alkalmazott volt, így nem volt rajta akkora nyomás, mint az elítélteken. Erejét a pozíciójával akarta érvényesíteni. Panzramnak a kezdetektől fogva baja volt vele. Többször is büntették kisebb kihágások miatt, minek következtében egy időre magánzárkába került. Mikor kiengedték a sötét lyukból, Panzram megmondta a többi rabnak, hogy tartsák magukat távol Warnke felügyelőtől, mert hamarosan meg fog halni. Mikor Carl legközelebb levelet írt a barátjának, Lessernek, említette, hogy hamarosan megint akcióba lép. "Megérett a helyzet a változásra." - írta. "Nemsokára itt az idő."

1929. június 20-án, Panzram a szokásos napi teendőit végezte a mosodában. Az ajtó mellett egy 120 cm hosszú vasrúd állt, ezzel támasztották meg a faládákat, melyekben a ruhákat szállították. Panzram szó nélkül felkapta a nehéz rudat és elindult Warnke felé, aki éppen a papírmunkát intézte. Megemelte hatalmas karjait és egyenesen a férfi fejére sújtott le. Warnke koponyája azonnal betört. "Nesze, még egy, a kurva anyád!" - üvöltött Panzram. Ahogy áldozata a földre esett, Panzram tovább csépelte a fejét, vér fröcskölt és csontszilánkok hullottak mindenfelé. Más rabok is voltak ekkor a mosodában, ők csak hátráltak és rettegve nézték, ahogy Panzram veri Warnke-t. Megpróbáltak megszökni, de Panzram elhatározta, ha eggyel végzett, végez a többivel is. Megtámadta egyiküket a szoba egyik sarkában, és sikerült eltörnie a kezét, mielőtt végül el tudott futni. A többiek is kétségbeesetten igyekeztek elhagyni a helyiséget, de az ajtók be voltak zárva. Mindannyian segítségért kiáltoztak, miközben Panzram kergette őket a szobában, üvöltözött és káromkodott, lóbálta a vasrudat, szétverte a csontokat, íróasztalt, lámpákat, bútort. A rémült rabok már a falra próbáltak felkúszni, hogy megmeneküljenek a vadember haragjától.

A börtönben általános riadó tört ki, több tucat őr rohant le a mosodába félautomata pisztolyokkal és nagykaliberű puskákkal felszerelkezve. Benéztek a rácsokon és látták az őrjöngő, szakadt ruhájú, tetőtől talpig véres Panzramot, aki úgy tartotta a kezébe a 9 kilós acélrudat, mint egy baseballütőt.

"Most öltem meg Warnke-t." - mondta nyugodtan az őröknek. "Engedjenek ki!". Nem tették, amíg el nem dobta a rudat. "Nahát," - mondta furcsa hangon, "úgy látszik, ez a szerencsenapom!" A rúd hangosan koppant a földön és az őrök óvatosan kinyitották az ajtót. Panzram egy szó nélkül visszasétált a cellájába és leült a priccsre.

* * *

Mikor megkezdődött a per, Panzramot már jól ismerték a büntetésvégrehajtási körökben, a gyermekek gyilkolása és megerőszakolása fölött érzett kéjes öröméről szóló pletykák széles körben elterjedtek. Története több tucat újságban megjelent, többek közt a Topeka Times-ban, a Boston Globe-ban és a Philadelphia Inquirer-ben. 1929 márciusában levelet írt a helyettes felügyelőnek: "Tudomásom szerint több vád is van ellenem. Néhány gyilkosságért, egy pedig azért, mert megszöktem Oregonból. Elmondaná, hogy pontosan hány végzés van ellenem, kik adták ki és milyen okokból?" 1930. április 16-án, a Chicago Evening American az alábbiakat írta: "Annak ellenére, hogy dicsekszik vele, hogy 23 embert gyilkolt meg, és még több ezret szeretne, majd öngyilkosságot követne el, Panzram normálisnak mondható, addig a mértékig, hogy tudja, mi a helyes és mi a rossz." A salemi, philadelphiai és New Haven-i hatóságok folyamatosan készítették elő a vádemeléseket, ezalatt Panzram továbbra is a Leavenworth-i magánzárkában raboskodott.

Ebben az időszakban Panzram fenntartotta kapcsolatát Lesserrel és jónéhány levelet írt neki Leavenworth-i életéről. Gyakran panaszkodott, hogy keveset olvashat, viszont dicsérte az étel minőségét. Azt mondta, a börtönben egyre inkább "embernek" érezte magát, nem pedig állatnak, mint azt korábban gondolta. Mikor megérkezett Leavenworth-be, rájött, hogy úgyis rosszul bánnak vele és megverik, ezért úgy döntött, okot is szolgáltat erre. Azonnal megpróbált megszökni, el is kapták. Ellenségesen viselkedett az őrökkel és nem tanúsított együttműködést. Ez alkalommal azonban nem verték meg. "Senki nem emelt rám kezet. Senki nem ártott nekem semmilyen módon. Sokat gondolkoztam ezen, és arra a következtetésre jutottam, ha a kezdetektől így bántak volna velem, nem lett volna olyan sok ember... akit kirabolok, megerőszakolok és megölök." - írta.

A Warnke meggyilkolása miatt indított per 1930. április 14-én kezdődött, mely alatt Panzram makacs és nem együttműködő magatartást tanúsított. Fél tízkor sántikált be a tárgyalóterembe. A furcsa járásmód élete végéig emlékeztette az "orvosi ellátásra", melyben évekkel ezelőtt Dannemora tömlöcében részesült.

"Van ügyvédje?" - kérdezte tőle Hopkins bíró a tanúvallomás kezdetén.

"Nincs, és nem is kell!" - válaszolta Panzram.

Hopkins elmondta neki, hogy alkotmányos joga van képviseltetni magát, és tanácsos lenne ügyvédet fogadnia, akit ingyen kirendelnének mellé. Panzram erre hangos szitkokat szórt a bíró felé. Mikor bűnösségéről kérdezték, felállt és vigyorgott.

"Nem vagyok bűnös! Úgyhogy gyerünk, bizonyítsák be, ha az vagyok! Megértették?" - mondta. Az ügyész tanúk egész sorát vonultatta fel. Megjelent T.B. White felügyelő, aki a bíróság előtt bemutatta a gyilkos fegyvert is. Emellett 5 Leavenworth-i őr és 10 rab is vallomást tett. Több elítélt tanúsította, hogy látták, amit Panzram egy vasrúddal beverte védtelen áldozatának koponyáját, mikor Warnke már eszméletlenül feküdt a padlón. A vallomások közben Panzram csak mosolygott a tanúkra. Az esküdteknek mindössze 45 percre volt szükségük, hogy meghozzák az ítéletet. Senkit sem lepett meg, hogy Panzramot gyilkosság vádjában bűnösnek találták, kegyelem lehetősége nélkül. Hopkins visszaküldte Panzramot Leavenworth-be, "egészen 1930. szeptember 5-ig, amikor reggel 6 és 9 között odavisszük magát a fegyház valamely megfelelő területére és nyakánál fogva felakasztjuk, amíg meg nem hal." Panzram felszabadultnak tűnt, szinte már boldognak. Hatalmas vigyor ült ki az arcára, ahogy lassan felkelt a székből.

"Ezt meg kell, hogy köszönjem, bíró úr! Engedje meg, hogy 60 másodpercig a nyaka köré tehessem az ujjaim, és soha többé nem fog bíráskodni!" - mondta a döbbent hallgatóságnak. Panzram egyenesen állt, az inge ki volt gombolva, félig látni lehetett a széles mellkasán elterülő óriás tetoválást. Erős karjai majd szétfeszítették a vasbilincseket, ahogy furcsán nevetni kezdett. A tisztviselők közrefogták, miközben átkozta az esküdteket, majd kivonszolták a tárgyalóteremből. Mikor az esküdtszék tagjai elvonultak az emelvényről, még hallották, ahogy a mániákus nevetés hangja visszaverődik a steril falakról.

* * *

Az 1920-as években a harvardi diplomás Dr. Karl Menninger, a modern pszichológia egyik úttörője, felvilágosult oktatókból és értelmiségekből álló csapatával klinikai csoportot alakítottak ki a Kansas-i Topekában. Menningert elbűvölték Sigmund Freud pszichoanalízisről alkotott elképzelései. 1930-ban már javában folyt a kutatás, amikor megismerte Panzram esetét, és az ember iránt érzett emésztő gyűlöletét. A per során a bíróság kérte Menninger szakvéleményét a vádlott elmeállapotával kapcsolatban. Április 15-én, a topekai bíróság egy kis irodájában, létrejött a két ember találkozója, felügyelet alatt.

Panzramot reggel fél kilenckor hozták be a szobába. Vastag, nehéz láncokat kötöttek kezére és lábára, merev vascső kötötte össze két bokáját. Egyszerre csak egy fél lépést tudott megtenni. Három szövetségi őr vette őt körbe. Panzram leült, és haragos tekintettel bámult Dr. Menningerre.

"Jó reggelt, Mr. Panzram." - köszöntötte Dr. Menninger. Ő csak morgott egyet és szó nélkül elfordította a fejét. Körülnézett, mintha csak azt latolgatná, mennyi esélye lenne megszökni. Dr. Menninger érezte, ha lenne rá lehetősége, Panzram mindenkit megölne a szobában, csak hogy kijusson. A láncok hangosan csörögtek, ahogy fészkelődött a széken, az őrök közelebb is léptek hozzá.

"Akasszanak fel, nem akarom, hogy maga vagy bárki a mocskos fajtájából beavatkozzon." - mondta dühösen. "Jóval többet tudok a világról és az ember veleszületett gonoszságáról, és nem játszom meg az álszentet. Büszke vagyok rá, hogy megöltem néhány embert, és bánom, hogy nem haltak meg többen!"

Dr. Menninger próbálta rávenni Panzramot, hogy beszéljen az életéről, de ő nem engedelmeskedett és egyre dühösebb és türelmetlenebb lett.

"Felelős vagyok mindenért, bűnös vagyok, és minél előbb felkötnek, annál jobb lesz nekem. Szóval ne próbáljon közbeavatkozni!" Az interjúnak vége szakadt és Panzram kibotorkált a szobából.

Másnap, április 16-án, Menninger levelet írt T.B. white felügyelőnek. Kérte, hogy mégegyszer beszélhessen Panzrammal: "Pusztán tudományos okokból szeretném még alaposabban tanulmányozni Carl Panzram esetét. Rendkívül furcsa ügy, mint azt tudja, és nagyon szeretném kideríteni, mik lehettek mentális instabilitásának korábbi tünetei."

White felügyelő azonban megtagadta a kérést. Nem meglepő módon Menninger a Minnesota Javítóintézet bánásmódját hibáztatta Panzram ellenséges viselkedéséért. Menninger felismerte a gyerekkori években keletkezett pszichológiai sérülést, és később, mikor az esetről írt, így fogalmazott: "A gyereket ért igazságtalanságok elviselhetetlen megtorló reakciókat váltanak ki benne, melyeket a gyereknek el kell nyomnia és félre kell tennie, de ezek előbb-utóbb valamilyen formában újra megjelennek. A bűnért halállal fizetnek, a gyilkosság öngyilkosságot szül, aki öl, azt megölik."

* * *

Az utolsó ember, akit 1930 előtt Kansas-ben legálisan kivégeztek, William Dickson volt, ő 1870-ben halt meg. Bár azóta másokra is kiszabták a halálos ítéletet, valamennyi ilyen döntést megváltoztatták az egymást követő kormányzók. Az állami kivégzéseket végül 1907-ben szüntették be. Az állam történetének leghíresebb halálos ítéletét Robert Stroud, az "Alcatrazi Pilóta" kapta. 1916. március 26-án egy börtönőr meggyilkolása miatt kapta büntetését. Stroud is Leavenworth-ben várta az ítéletet, és néha beszélt Panzrammal. Stroud ugyanolyan mogorva, mániákusan egocentrikus, mizantróp ember volt, mint Carl, ritkán váltott pár szót bárkivel is, még később az Alcatrazban sem. Egész idő alatt a rendszer ellen küzdött, kegyelmi kérvényeket nyújtott be és folyton követelődzött a kutatásaival kapcsolatban. Egyiküknek sem volt sok mondanivalója a másik számára, viszont alaposan megfigyelhették az épülő akasztófát, ami jól látható volt a cella ablakából. (Stroud a civil életben strici volt, aki megölte az egyik prostituáltjának ügyfelét 1906-ban, az alaszkai Juneau-ban. Ő végül megúszta az akasztófát, de börtönben maradt, ott halt meg 1963-ban.)

Panzram számára a halálos ítélet megnyugvást jelentett, és minden lehetőséget elkerült, hogy megússza a kivégzést. "Már várom, hogy helyet foglaljak a villamosszékben, vagy táncoljak a kötél végén, ahogy azt mások teszik az esküvőjükön." - mondta. Még az 1930-as években is jópár nemzeti szervezet tiltakozott a halálbüntetés ellen, morális és etikai okokra hivatkozva. Az egyik ilyen csoport, a Halálbüntetés Elleni Közösség, petíciót nyújtott be a kormányzó irodájába, kegyelmet vagy az ítélet megváltoztatását kérve. Panzramot rendkívül feldühítette az eset. Május 23-án levelet írt a közösségnek: "Az egyetlen köszönet, amit maguk és a maguk fajtája tőlem kap az erőfeszítéseikért, az a vágyam lesz, hogy egyetlen közös nyakuk legyen és én rátehessem a kezem... Nem akarom semmilyen módon megjavítani magam. Csak azt akarom, hogy megjavíthassam azokat, akik meg akarnak javítani engem, és hiszem, hogy ennek egyetlen módja, hogy megöljem őket!"

Május 30-án Panzram újabb levelet írt Herbert Hoover elnöknek, melyben aggodalmát fejezte ki az esetleges módosított ítélet miatt. Így fogalmazott: "Tökéletesen elégedett vagyok a peremmel és az ítélettel. Nem akarok újabb eljárást... Határozottan visszautasítom a kegyelmet és az ítéletmódosítást is, ha felkínálják."

1930. szeptember 5-én, pénteken, egy hideg, sivár reggelen Panzramot utoljára vitték ki a cellájából hat óra előtt 5 perccel, és odakísérték az akasztófához. Néhány újságíró és egy tucat őr volt jelen tanúként. "Kevesen mutattak érzelmeket az összegyűltek között." - írta később az egyik tudósító.

"Itt jönnek!" - ordított valaki a csoportból.

Panzram ugyanolyan lázadóan viselkedett, mint mindig. Saját anyját átkozta, amiért világra hozta őt, szidta az "egész átkozott emberiséget". Két tisztviselő kíséretében, élénken odasétált a faépítményhez, "összeszorított fogakkal, dacosan bámulva a jelenlévő hivatalnokokra, újságírókra, őrökre." Felment az emelvény 13 lépcsőfokán és egyenesen állt, ahogy a tisztviselők egy fekete csuklyát próbáltak tenni a fejére. Mielőtt végeztek, Panzram szembeköpte a hóhért, és vicsorgott: "Igyekezz, te barom, amíg itt szerencsétlenkedsz, meg tudnék ölni 10 embert!". Mikor felerősítették a csuklyát, a tisztviselők eltávoztak és pontosan 6:03-kor egy csattanás kíséretében kinyílt a csapóajtó. Panzram másfél métert zuhant. Hatalmas teste folyamatosan rángatódzott és ide-oda lengett a hirtelen csendben. Dr. Justin K. Fuller 6:18-kor halottnak nyilvánította.

A Sunday Star később így írt: "A kansasi Leavenworth-ben egy hóhér kötele kioltotta Carl Panzram életét, aki esküdött, hogy szenvedélyesen gyűlöli az emberiséget." A cikk beszámolt az elítélt férfi utolsó perceiről és megemlítette, hogy "ő volt a legbűnösebb elméjű ember Amerikában." Robert Stroud később azt írta, hogy Panzram nyugodt volt a kivégzés előtti éjszakán. "Egész este a cellájában sétált és egy maga által szerzett pornográf dalt énekelt." - mondta.

Miután levették az akasztófáról, a börtön kórházában felboncolták. Holttestéért nem jelentkezett senki, és még aznap elszállították a börtön temetőjébe, egy talicskában. A sírján csupán a 31614-es szám azonosítja őt.

* * *

Panzramnak világos elképzelése volt arról, hogy miért volt ő olyan, amilyen. Mikor Dr. Menninger később megint leírta az esetet, így fogalmazott: "Még sohasem láttam olyan embert, akinek a pusztító ösztöneit ennyire elfogadja és tudomásul veszi a tudatos egója." - olvashatjuk Az ember önmaga ellen (1938) című írásában. A gyerekkori bántalmazások, a börtönökben elszenvedett fizikai kínzások ismeretében nem csoda, hogy Panzram bűnöző lett. "Talán természetellenes, hogy mindezt átéltem és az lettem, ami vagyok, egy áruló, degenerált, brutális, mindenféle érzelemtől mentes vadember, akinek nincs lelkiismerete, erkölcse, aki nem érez szánalmat, szimpátiát, nincsenek elvei, nincs egyetlen jó tulajdonsága sem? Miért vagyok az, ami?" - teszi fel ő maga a kérdést. Írásaiban egy valamennyire intelligens és önelemző férfi képe jelenik meg; ezt az önfeltárást kevés gyilkos képes megtenni, a lassan végrehajtott halálbüntetések mai világában.

Jeffrey Dahmerrel és Ted Bundy-val ellentétben Carl Panzram nem volt szexuális szadista, vagy a klasszikus értelemben vett kéjgyilkos. Ő csak egyszerűen egy makacs gyilkos volt, akinek motivációit az elszenvedett kínzások és a gyerekkori szexuális bántalmazások táplálták. Talán történhetett volna az egész másképp. Talán lehetett volna belőle másvalaki. Ezt már soha senki nem fogja megtudni. És mégis, a gyilkosságok és bántalmazások között felcsillanhat a megértés halvány szikrája. Persze ez nem megbocsátás, csupán észrevesszük a vihar előtti szelet. Talán ő egy olyan ember volt, aki azt adta az életnek, amit tőle kapott. Egy erőszakos kor emléke, amikor nehéz időket éltek, a nemzeti börtönök brutális, zsarnok intézmények voltak, ahol csak a túlélést lehetett elsajátítani.

1922-ben, amikor Washington D.C. városában raboskodott, a rendőrök kihallgatták a McMahon-gyilkossággal kapcsolatban. Az egyik kérdező arra volt kíváncsi, mi értelme megölni egy védtelen gyereket. Panzram az éhes cápáéra emlékeztető jéghideg, halott tekintettel nézett fel.

"Utálom az egész kib****** emberiséget, feltöltődöm attól, ha megölök valakit." - mondta. Ebből lehetett volna sírfelirat is. A hatodik sorban, a 24-es számú sírban fekszik, örökké a Leavenworth-i börtön falainak árnyékában.