kivégeznek. Az író leírja mentális zavarát, ami a gyilkosságokhoz

Ideje meghalnom. Tudom, mert az őr a cellám előtt olvassa fel a végrehajtási parancsot, és számos őr várakozik, hogy a kivégző szobába vigyenek. Kinyitják az ajtómat, és egy szobába vezetnek, ami alig három méterre van. A szoba közepén meglátok egy nagy barna, fából készült, kényelmetlennek tűnő széket, amihez számos bőrszíj kapcsolódik- ez a villamosszék. Előtte kb. három méterrel van egy ablak, amin nem látok át, mert be van húzva a roló. De tudom, mi van a másik oldalon: emberek, akik végig fogják nézni közelgő kivégzésem.

Minden hátborzongatóvá válik. Észreveszek egy erkélyablakot. Nyitva van, nincsenek rajta rácsok. Odakint gyönyörű tavaszi reggel van. A napfény besüt a szobába, hallhatom és láthatom, amint a madarak csiripelnek odakint. Odavezetnek a székhez. Felhúzzák a rolókat a szemtanúk előtt. „Hivatásos” szemtanúim kalapot viselnek, nevetgélnek és pezsgőt isznak. Konfetti hullik a mennyezetről.

Az őrök beleültetnek a székbe és leszíjaznak, de hirtelen felemelkedek a székből, magam mögött hagyom a testem, amint kisuhanok az ablakon a börtön fölé. Már nem szép tavaszi nap van. Hideg van és sötét, csak a börtön fényei világítanak odalent. Tél van, de nem havazik. A börtön elejéhez lebegek, és meglátok egy csomó embert, akik összegyűltek a bejáratnál. Hirtelen egyszerre elkezdenek visszaszámolni, mintha az új évet ünnepelnék: öt… négy… három… kettő… egy. Éljeneznek, kiabálnak a villogó fényekben. Fél perc szünet következik, aztán ismét éljeneznek, amint a villamosszék újra beindul, és a börtön fényei még egyszer villogni kezdenek. Ekkor már tudom, hogy halott vagyok.

A nevem Michael Ross, és nyolc lány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért vagyok felelős Connecticut, New York és Rhode Island államokban. Sosem tagadtam, mit tettem, bevallottam mindent, 1987-ben halálra ítéltek. Most azonban újratárgyalják az ügyemet, a connecticut-i állami legfelsőbb bíróság kérésére. Ismét halálra ítélnek, vagy többszörös életfogytiglant kapok, a szabadlábra helyezési kérelem lehetősége nélkül. Ügyem egyik kritikus pontja kezdettől az volt, hogy milyen mentális állapotban voltam a bűntettek elkövetésekor, beszámíthatatlanságra próbáltam hivatkozni. Évekig próbáltam bizonygatni, hogy mentális betegségem vezetett gyilkossághoz, emiatt nem tudtam kontrollálni tetteimet. Nem arattam nagy sikert.

Gyakran álmodtam a fent leírt álmot, amikor megérkeztem a halálsorra. Ez nem volt igazi álom, inkább egy rémálomszerű nappali vízió. Depressziós voltam, egész nap az ágyamon feküdtem takaróval a fejemen. Minden nap vizionáltam, általában félálomban. Teljesen valósághű volt. Ízeket, és illatokat is éreztem. Valóságosnak tűnt egészen addig, míg felkeltem kinyitottam az ablakot, és azt mondtam magamnak: „ez nem történt meg”. Szerencsére többször nem voltak ilyen borzalmas vízióim, vagy csak nagyon ritkán. Rendszeresen szedtem a Prozac nevű antidepresszánst, ez relatíve stabilan tartott, és elűzte a rémálmokat.

Milyen a halálsoron élni?

A connecticut-i halálsor nem olyan borzalmas, mint más börtönökben, de nem is egy üdülőtelep. Ez egy maximális biztonságú börtön. Egy 2 méterszer 4 méteres cellában élek, amiben van egy fém priccs, egy asztal, egy wc, és egy mosdó. Egyedül élek ebben a cellában, és napi 23 órát itt töltök. Az egyetlen kilátásom a külvilágra egy kis ablak.

Az ételeimet is a cellámban fogyasztom el, ebben a börtönben nincsen ebédlő. Műanyag kanalat és villát kapok hozzá, kést nem. Más bentlakók a nappali tartózkodási helyükön étkezhetnek asztalaiknál, de ez nem érvényes a halálsoron tartózkodókra.

A hét öt napján, egy órát mehetek ki a cellámból. Kézilabdázhatunk, vagy futhatunk mozgás gyanánt. Ez a kis kikapcsolódás reggel 8-kor kezdődik, így még láthatjuk a korai napsugarakat, de mire igazán kisütne a nap ismét bezárnak minket.

Reggel 6-8-ig szabad kimenni a cellánkból, elintézhetjük a telefonjainkat is (2 db 15 perces beszélgetés van engedélyezve). A többi rabbal semmi kapcsolatunk nincsen.

De így is legtöbb időmet a cellámban töltöm. Amikor megérkeztem a halálsorra, apám hozott nekem színes tévét, amin 6 helyi adót is be tudtam fogni. Van egy írógépem is, amin újságoknak írok cikkeket, többnyire a halálbüntetés ellenzéséről, vagy vallásról. Van egy kis walkman-en is, amin klasszikus zenét szoktam hallgatni. Azt mondják a zene nyugtatólag hat a lélekre, és a klasszikus zene valóban kikapcsol. Naponta több órát is eltöltök zenehallgatással, miközben arra gondolok, hogyan viseljem el az életet itt bent.

Eleinte egy olyan cellában voltam elhelyezve, ahol az elítéltek az utolsó napjaikat töltik, ez szinte a kivégző szoba mellett van. A cellám előtt egy őr ült egy asztalnál, a hét minden napjának minden órájában. Semmi magánéletem nem volt. Az őr előtt öltöztem, előtte kellett használnom a mellékhelyiséget, mindent előtte csináltam. Mindent leírtam a saját „Halálsor naplómban”: mikor kelek fel, mikor étkezem és mosok fogat. Mindent. El sem lehet képzelni, hogy ez milyen hatással van az emberre. Elveszted az emberségedet, és úgy érzed magad, mint egy állat az állatkerti ketrecben. Nem csoda, hogy depressziós lettem, és vízióim voltak a saját kivégzésemről.

Mindez kb. egy évig tartott. Ezután eltüntették az őrt a cellám elől és betettek hozzám egy kamerát, amin éjjel nappal szemmel tarthattak. Azt mondták, azért tették ezt, hogy több magánéletem lehessen. Valójában ez azért történt, mert én nem voltam problémás eset és egyszerűbb volt egy kamerát betenni a cellámba, minthogy egy őr napi 24 órában felügyeljen rám. És ezzel még kevesebb magánéletem lett, a kamera másik végén mindeki láthatta mit csinálok egész nap, még a nők is. Ez négy évig volt így, mire rájöttek, hogy ez egy szükségtelen intézkedés volt. Ezután az őrök csak félóránként néztek rám, így tudtam, mikor van időm felöltözni, vagy használni a toalettet.

Amikor megérkeztem a halálsorra mindenki tudta, hogy ki az a Michael Ross. Mindenki tudta, mit tettem. Mindenki tudta, hogy halálra ítéltek, és úgy tűnt egyet is értettek ezzel, és szerették volna, ha mielőbb kivégeznek.

Mindez megkülönböztetett a többi rabtól. Akkoriban én voltam az egyetlen halálraítélt Connecticutban. Csak két és fél évvel később ítéltek még valakit halálra.
Én sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptam a börtönben, mint mások. A legtöbb ember itt névtelen. Csak néhány elítélt tudja a másikról, hogy ki ő, vagy mit tett, így őket nem a bűneik alapján ítélték meg, hanem hogy milyen emberek. Ha hülyék, akkor hülyeként kezelik őket. Ha megmaradsz magadnak és nem zavarsz másokat, akkor téged sem fognak. De ha kicsit is kitűnsz a többiek közül, akkor minenki zargatni fog. Egyes embereknek ez segít elviselni, saját bizonytalanságukat. Azzal hogy lejjebb nyomnak ők feljebb kerülnek. Egyesek pedig ezzel terelik el a figyelmet magukról - azt figyeltem meg, hogy akik leghangosabban szidnak, azok általában maguk is erőszaktevők. Vannak olyanok is, akik csapatban nagyszájúak, ha egyedül vannak, akkor kedvesek veled, viszont ha megkritizálnak téged, akkor nem állnak ki melletted. Végül vannak azok, akik annyira nyomorultak, hogy csak attól érzik jobban magukat, ha mást is azzá tesznek.

De nem illik bele mindenki valamelyik kategóriába. Van néhány barátom is. Legtöbbjük olyan ember, aki nem hisz el mindent amit hall, vagy amit az újságokban olvas. Ők azok a fajta emberek, akik úgy viselkednek másokkal, ahogyan azok velük. Sajnos a börtönökben kevés az ilyen ember. De sokszor nagyon jó, hogy vannak, főleg a rosszabb időszakokban.

Márpedig ilyen időszakok bőven vannak. Rengeteget bosszantottak mind a rabok, mind pedig az őrök. Sokszor kiabálták utánam, hogy „Gyerekgyilkos”, vagy „Meg fogunk ölni!”

Rengetegszer zaklattak. Megdobáltak szappannal, leöntöttek vizelettel, ürülékkel. Néha az ételembe beleköptek az őrök, vagy hajszálakat tettek bele. Kétszer kerültem kórházba. Először azért, mert az egyik rab 15-ször belémszúrt egy ollóval; az az őr állított talpra, aki kiengedte a rabot, aki megtámadott engem. Másik alkalommal lelöktek a lépcsőn, számos öltéssel kellett összevarrni a sebeimet. Szerencsére ezek a dolgok pár év múlva elmaradtak, most már minden sokkal nyugodtabb.

Az elmúlt 14 évben rengeteg pszichiátriai vizsgálatnak vetettek alá. A betegségemet „szexuális szadizmusnak” nevezték. Ez egy mentális betegség, ami abból a kényszeremből ered, hogy „ismételten elkövethessek erőszakos szexuális cselekedeteket.” A szakértők abban is egyetértettek, hogy a viselkedésem a kontrollálatlan szexuális agresszivitásból fakadt, ami ennek a betegségnek a következménye.

Az állam egyetlen reménye az volt, hogy a bíróság figyelmen kívül hagyja a betegségemet. Ez az én esetemben elég könnyen ment, így tudták elérni a többszörös halálbüntetés ítéletét.

Mi is pontosan a betegségem? Ezt nehéz megmagyarázni, és még nehezebb megérteni. Abban sem vagyok biztos, hogy én magam teljesen megértettem ezt a betegséget, de próbálok rájönni, hogy mi megy végben a fejemben már egy jó ideje. Ismétlődő gondolatok, kényszerek és fantáziák gyötörnek erőszakról és gyilkosságról. Ezeket a gondolatokat nem tudom kiverni a fejemből.

Olyan ez mintha egy dallam újra és újra ismétlődne az ember fejében. Még ha szereted is ezt a dallamot, a folyamatos ismétlődése már idegesítő, és minél jobban ki szeretnéd verni a fejedből, annál inkább ott marad. Ezután helyettesítsd be a kellemes dallamot a gyilkosság és erőszak gondolataival és máris elkezded (de csak elkezded) megérteni, hogy mi játszódik le a fejemben, amit nem tudok kontrollálni.

Az emberek azt hiszik, hogyha egész nap egyvalamire gondolsz, akkor akarsz is arra gondolni. De ez nem igaz, ha mentális betegségről van szó. A legtöbb ember nem tudja megérteni ezt, mert nem tudja elképzelni, hogy valaki ilyen kegyetlen dolgokat akarjon elkövetni. Nem tudják megérteni ezt a fajta megszállottságot. Azt hiszik, ha fantáziálsz valamiről, akkor szeretnéd is, hogy az a fantázia valóra váljon. De ez ennél sokkal bonyolultabb. Nem értik, hogy tudok ilyen undorító dolgokról fantáziálni, hogy ez hogyan okozhat örömet, és hogy ami korábban még örömöt okozott, az hogy lehet később számomra is visszataszító. Újra át tudom élni a gyilkosságokat, amiket elkövettem, és amikor ezt megteszem az olyan élvezet, amit nagyon nehéz lenne leírni. De ezután olyan undort és önutálatot érzek, hogy gyakran már vágyom a kivégzésemre. Már belefáradtam, hogy a saját beteg agyammal kínlódjak. Annyira hihetetlenül belefáradtam.

A vágy, hogy bántsak valakit bármikor előtörhet belőlem. Ezek a vágyak ok és figyelmeztetés nélkül törnek ki. Emlékszem egyszer, amikor visszaszállítottak a cellámba a pszichiáteremmel történt találkozás után. Egy kis lépcsősor vezetett a folyosóra. Ott hagytak egyedül, őrizet nélkül egy alacsony, fiatal női tiszttel. Ekkor rámtört az érzés, hogy bántani szeretném. Tudtam, hogy el kell onnan rohannom. Sosem felejtem el, hogyan ordított rám a nő, hogy ott maradjak, fogalma sem volt mi történik. Nem ismertem őt, sosem ártott nekem; de még mindig éreztem a vágyat, hogy bántsam. Sosem tudta meg hogy menyire szerettem volna ezt. Sosem tudta meg, milyen közel álltam ahhoz, hogy megtámadjam, netán meg is öljem. Az ember azt hinné, ha valakit halálraítélnek, ezek a vágyak mérséklődnek. De nem, ennél a betegségnél nem létezik racionalitás.

Mindezek ellenére megkönnyebbültem. Két és fél évvel azután, hogy a halálsorra érkeztem, hetente kaptam egy Depo-Provera nevű injekciót. Ezt évekig Európában kapták a nők fogamzásgátló gyanánt, de nemrég az USA-ban is engedélyezték. Ezt a kéjgyilkosoknál nagyobb adagban alkalmazzák, mint a nőknél. A nők 3 havonta kapnak 150 milligrammot, a férfiak pedig hetente 700-at. Férfiaknál ez jelentősen lecsökkenti a tesztoszteron hormont. Valamilyen okból kifolyólag a tesztoszteron más hatást fejt ki az agyamra, mint egy átlagos férfiére.

Néhány hónappal azután, hogy elkezdtem kapni az injekciókat, a vérem tesztoszteronszintje lecsökkent; ezután nem kisebb dolog történt, mint egy valóságos csoda. A kényszeres gondolataim és vágyaim kezdtek elmaradni.

Ezekkel a gondolatokkal olyan volt együtt élni, mint egy ellenszenves szobatárssal. Nem tudsz elbújni előle, mert mindig veled van. A Depo-Provera segített ezen, a probléma megvolt, de sokkal könnyebb volt elviselni, mert nem volt állandóan előtérben. Nem a gondolataim kontrolláltak engem, hanem én őket. Csodálatos érzése volt ez a szabadságnak. Megint embernek éreztem magam, és nem holmi szörnyetegnek. Három évig volt egy kis nyugalmam.

De aztán májproblémákat okozott a gyógyszer és abba kellett hagynom. Hamarosan vissza is tértek a kellemetlen gondolatok. Borzalmas volt. Úgy éreztem magam, mint egy vak ember, akinek megadatott a látás lehetősége, de csupán egy kis ideig. Volt még egy gyógyszer, de ezt nem engedélyezték. A múltamból már tudjuk, mi volt a problémám: tesztoszteron. Le kellett csökkenteni a szintjét, és akkor jól voltam. Kértem, hogy műtéti úton kasztráljanak, de elutasították a kérésemet. Végül egy Depo-Lupron nevű gyógyszert kaptam.

Azt az évet, amikor nem szedtem semmit, nagyon rosszá tették a fantáziáim, hogy embereket bántsak. Emlékszem egy fiatal lányra, aki mindig segített nekem. Mindig mosolygott rám, és barátságos volt velem, annak ellenére, hogy tudta ki vagyok, és mit tettem. Egy idő után nála is éreztem, hogy bántani szeretném, és ez nagyon felzaklatott. Ő egy olyan ember, akit kedveltem, aki mindig segítet nekem, és mivel háláltam meg ezt? Azzal, hogy meg akartam erőszakolni, és megfojtani. Ezért kellemetlen volt, amikor a közelemben volt, nagyon gyűlöltem magam, és alig mertem ránézni. Szerencsére soha semmi nem történt, ő sem vette észre, hogy mi ment végbe az agyamban. Ez már a múlté, mert kapok gyógyszert, de emlékek és a bűnösség érzete nem távozott.

Egyszer az orvosom azt mondta nekem, hogy bizonyos értelemben én is áldozat vagyok. És néha valóban annak is érzem magam, de ezzel egyidőben bűnösnek is, és dühít, hogy így gondolkodom. Hogy nevezhetem magam áldozatnak, amikor a valódi áldozatok halottak? Hogy nevezhetem magam áldozatnak, amikor a valódi áldozataim családjai nap mint nap élnek szeretteik elvesztésének tudatával?

Mi van, ha ez egy szerencsétlenség? Mi van, ha valóban beteg vagyok? Jelent ez bármi különbséget? Ez felment engem a felelősség alól, hogy megöltem nyolc teljesen ártatlan nőt? Ettől kevésbé lesznek halottak? Enyhít ez a családok fájdalmán? Nem!

Ha becsukom a szemem látom az áldozataim családjait, pedig a tárgyalásom már majdnem egy évtizede volt, ezeket a képeket nem tudom kiűzni a fejemből. Látom Mrs. Shelleyt, ahogyan elmeséli, mikor látta utoljára élve a lányát. Látom a szenvedést az arcán, és hallom a fájdalmat a hangjában, ahogy elmeséli, hogy ő és a férje, hogyan keresték a lányukat, és emlékszem rá, hogy egy nappal a halála után láttam őket az út mentén. Nem tudtam kik ők, de sejtettem, hogy kit keresnek. Becsukom a szemem és látom Mrs. Stavinskyt, ahogyan hálaadás napján azonosítja lánya holttestét a halottasházban. „Bántották”- mondta miközben teljesen összeroppant és sírt. „Nagyon bántották”.

Ha becsukom a szemem, nehezemre esik, hogy ne lássam ezeket az embereket. 11 év után még mindig tisztán emlékszem, hogyan néztek rám; még mindig érzem a gyűlöletüket. Úgy tettem, mintha ezek nem kavartak volna fel. Hanyagul viselkedtem, mintha az egész nem is érdekelne. De akármennyire is szerettem volna nem tudomást venni erről, láttam a családok fájdalmát, éreztem a haragukat, és ez a mai napig kísért.

Szeretném elmondani nekik, hogy mennyire sajnálom, de nincsenek szavak arra, amit érzek. Hogy mondhatnád valakinek, hogy bocsánat, amikor elvetted tőlük egy szerettüket? Hogy mondhatnád, hogy bocsánat, amikor ezek a szavak annyira nem megfelelőek, hogy szégyellsz megszólalni is, nehogy a dolgok még rosszabbá váljanak? Eszemben sem volt a bocsánatukat kérni. Ennek ellenére szerettem volna, ha megértik mi történt és miért, de tudtam, úgysem értenék meg a betegségemet, ami ahhoz vezetett, hogy elvetem a szeretteiket.

És a nagy kérdés: tényleg őrült vagyok? Ezt már annyiszor megkérdezték, hogy szinte nem is számít. Az hogy őrült vagyok-e vagy sem, nem változtat azon ami történt, nem hoz vissza senkit, és nem enyhíti a családok fájdalmát. Nem ment fel a bűnösség alól, és nem mossa le a vért a kezeimről. Nem változtat semmit, nem old meg semmit, és nem ment fel semmi alól.

Ez az egyik ok, amiért szerettem volna túlesni a kivégzésen, és nem akartam több fárasztó meghallgatást. Amikor először a halálsorra jöttem tele voltam haraggal, amiért a vád elferdítette a tényeket az ügyemmel kapcsolatban. Szerettem volna megmutatni, hogy ez a mentális betegség valóban létezik, hogy emiatt nem tudtam kontrollálni a tetteimet, és hogy ez okozta az ilyesfajta viselkedésemet. Szerettem volna, ha mindenki megérti, hogy beteg vagyok, és a gyilkosságokat emiatt követtem el. Be akartam bizonyítani, hogy nem egy vadállat vagyok. Csak szerettem volna, ha kiderül az igazság.

Évekbe tellett, míg ez a harag elmúlt. A gyógyszerek segítségével jobban megértettem a múltamat, jobban megbékéltem önmagammal, és nem aggódom annyira amiatt, hogy mások mit hisznek rólam. Még mindig szeretném bebizonyítani tetteim valódi okát, de már nem érdekel annyira, mint régen.

Vannak időszakok, általában késő este, amikor a dolgok elcsitulnak itt bent, ilyenkor csak ülök a cellámban és arra gondolok: „Mi a fenét keresek én itt bent?” A legtöbb ember biztos azt gondolja ez egy elég hülye kérdés: azért vagyok bent, mert megöltem embereket, és rászolgáltam, hogy itt legyek. És ez igaz is. De én azokra az okokra gondoltam, amiért ezt tettem. Elhiszem, hogy tényleg beteg vagyok, és ez vitt rá arra amit tettem. Tudom, hogy sosem lesz alkalmam ezt egy bíróság előtt bizonyítani. De tudom az igazságot. Beteg vagyok, és nem vagyok jobban felelős a betegségemért, mint az aki rákos, vagy cukrobeteg. De mégis felelősséget érzek. Talán a gyermekkoromban is lehet keresni a válaszokat. Anyámat kétszer is bezárták, mert gyakran zaklatott minket gyerekeket. Talán másképp alakultak volna a dolgok, ha elszököm, mint az öcsém. De értelmetlen ezen gondolkodni, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni, de azért el lehet gondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha…

Azt hiszem szerencsésebb vagyok, mint a többi rab, annak ellenére, hogy a halálsoron ülök. Tudom és már régen elfogadtam, hogy sosem eszek szabad. Nem mondom, hogy nem szeretnék kimeni innen, elég embertelen itt bent. Elégedettséggel tölt el, hogy tudom, sosem engednek ki. Tudom, ez furcsán hangozhat egy szadista gyilkos szájából, de úgy érzem, mintha nagy terhet vettek volna le a vállamról.

Szóval, hogy állunk most? Megint meg akarnak hallgatni, ha kiderülne, hogy mentálisan beteg vagyok, és emiatt tettem, amit tettem, akkor a büntetésem automatikusan átváltozna hatszoros életfogytiglanra, a fellebbezés lehetősége nélkül. De valószínűleg megint nem jutnának semmire, így egy újabb meghallgatást rendelnének el.

Ismervén a szituációt, és tudván, hogy ez milyen érzelmileg nekem és áldozataim családjainak, írtam egy levelet az ügyésznek, 1994. szeptember 25-én:
Nincs szükség egy újabb meghallgatásra, hogy feltépjük a régi sebeket. Nem akarom megint felzaklatni ezeket az embereket, ez nekik a gyógyulás ideje.

Önként jelentkeztem a kivégzésre, hogy elkerüljük a kínos szituációkat. Szeretném, ha mihamarabb és fájdalommentesen érne véget az egész. Nincs szükség rá, hogy megint elráncigálják az áldozatok családtagjait, egy hosszú, fárasztó és fájdalmas tárgyalásra. Kérem engedjék meg, hogy bemenjek a tárgyalóterembe és bevalljam tetteimet; hogy felelősséget vállalhassak értük; és hogy elfogadjam a halálos ítéletet ezek miatt. Nem én kérem ezt, hanem az áldozatok rokonai, akik nem érdemlik meg, hogy tovább szenvedjenek, és azok a kevesek, akik a kivégzésem által némi lelki megnyugváshoz jutnak.

Tehát mit tanulhattunk ebből a szomorú történetből? Magam sem tudom, mert mindenhonnan nézve tragikus. Talán ez egy vádirat a jelenlegi egészségügyi rendszer és a szociális magatartás ellen, különösképpen az ellen ahogyan a mentális betegséget kezelik. Ez egy olyan betegség, amit időben fel kell ismeri, nem pedig megbélyegezni. Nem kérdéses, hogy odakint vannak még Michael Ross-ok a betegség különböző stádiumaiban. Nekik egy helyre van szükségük, ahová mehetnek segítségért, és tudniuk kell, hogy rendjén van, ha segítséget kérnek. Az egyik legnehezebb és fájdalmasabb dolog számomra együttélni azzal a tudattal, hogy ha 15 évvel ezelőtt havonta egyszer kaptam volna gyógyszert, akkor nyolc lány még ma is élne. A probléma valós de a szexuális deviancia ebben a társadalomban tabu témának számít. Hátat kéne fordítani a problémának, mintha nem is létezne.

A társadalmat vádolnám a betegségem miatt? Arra utalnék, hogy neked, mint polgárnak részed van abban, hogy gyilkossá váltam? Nem, természetesen nem. Csak azt akarom mondani, hogy a társadalomnak meg kell értenie ennek a problémának a fontosságát. Könnyű rám ujjal mutogatni, „gonosznak” nevezni, és a halálba küldeni. A jővő még tele lehet Michael Rossokkal. A jövőbeli tragikus gyilkosságok, olyanok, mint amiket én elkövettem megelőzhetőek, de csak akkor, ha a társadalom nem fordít hátat, elfelejti a megbélyegzést, elismeri és megérti a problémát. Csakis ekkor jöhet létre valami hasznos ennek a nyolc nőnek a halálából, családtagjaik és barátaik szenvedéséből, az én bebörtönzésemből és kivégzésemből, és a családomnak okozott szégyenből. A múlt már megtörtént. Rajtatok áll, hogy megváltoztassátok a jövőt.

Idézetek