Charles Whitman élete


 Charlie 1941. június 24-én látta meg a napvilágot egy Lake Worth nevű kisvárosban Charles és Margaret Whitman első gyermekeként. A házaspárnak később még két fia született, akiket Patricknak és Johnnak neveztek el.
  Whitmanék a külső szemlélő számára az ideális amerikai család megtestesítői voltak. Ismerőseik a közösség közmegbecsülésnek örvendő, templombajáró tagjaiként tiszteltek őket.
  A szomszédok a fiatal Charlie-t vidám, pajkos gyermekként írtál le, akiről minden elevensége ellenére sem őriztek rossz emlékeket. A fiú, sok társához hasonlóan tagja volt a helyi cserkészcsapatnak, hétvégenként pedig a templomban ministrált. Utóbbi elfoglaltsága miatt mélyen vallásos édesanyja különösen büszke volt rá.
  Charlie apja, az idősebb Whitman, árvaházban nőtt fel, meglehetősen mostoha körülmények között. Egész életében csak magára számíthatott, de keményen dolgozott és végül mellé szegődött a szerencse. Jól prosperáló vízvezetékszerelő-vállakozást épített ki, mely lehetővé tette, hogy fiainak minden olyan támogatást megadjon, amit neki annak idején nélkülöznie kellett. Nagyvonalúságának azonban ára volt.
"Szigorú apa voltam." - mesélte később - "Nem tűrtem ellentmondást. A fiúk tartottak tőlem."
De nem csak a gyerekeitől követelt feltétlen engedelmességet, felesége is megszenvedte a férfi szigorát.
"Több alkalommal is megütöttem a nejemet... Elismerem néha elborult az agyam. Margaret azonban szelíd és türelmes asszony volt, aki megtanult ezzel együttélni."
A verésből fiainak is bőven kijutott, apjuk nemegyszer ököllel és nadrágszíjjal ütlegelte őket, mintegy ezzel nyomatékosítva parancsait és fejezve ki neheztelését, ha valamelyikük nem felelt meg a vele szemben támasztott elvárásoknak. A családon belül uralkodó feszültség 1959 júniusában érte el a tetőpontját, amikor is Charlie-t, aki hajnalban részegen jött haza egy barátokkal átmulatott éjszaka után, az idősebb Whitman összeverte, és bedobta az úszómedencébe.

 Habár a fenti esetből kiviláglik, hogy Charlie az apja néhány dolgát igencsak nehezen viselte, egyvalamiben mégis egy húron pendültek. Mindketten rajongtak a fegyverekért. Idősebb Whitman mániákusan gyűjtötte a puskákat és pisztolyokat - majd minden szobában lógott belőlük pár a falon - és gyerekeit is korán megtanítota a használatukra. Charlie "kiképzése" már akkor megkezdődött amikor elég erős volt ahhoz, hogy egyenesen tartsa a kezébe adott mordályt. Apjához hasonlóan remekül célzott, és mire elvégezte a középiskolát, kitűnő lövész vált belőle.
 1959 júliusában, tizenkét nappal a tizennyolcadik születésnapja után Charlie bevonult a tengerészgyalogsághoz. (Állítólag ebben nem kis szerepe volt az úszómedencés incidensnek.) A nagydarab, erős fiatalember könnyedén teljesítette a felvételhez szükséges erőnléti teszteket, és az alapkiképzés után a guantanamói tengerészeti bázisra került. Charlie itt mind az elméleti mind a gyakorlati oktatásokon kiváló teljesítményt nyújtott, amit felettesei kitüntetésekkel és előléptetéssel honoráltak. Mindazok, akiknek a keze alatt szolgált, kötelességtudó, engedelmes, jó katonának ismerték. Joseph Stanton százados utóbb a következőket mondta róla: "Kiváló tengerészgyalogos volt. Nagyra tartottam őt. Biztos voltam benne, hogy a társadalom hasznos tagja válik majd belőle."
Charlie hamarosan megszerezte a mesterlövész-fokozatot (a lőgyakorlaton 215 pontot ért el a lehetséges 250-ből) és felvették egy olyan tudományos programba, melynek az elvégzése a diplomával egyenértékű végzettséget biztosított, és egyben utat nyitott a tisztté való kinevezéshez. A képzés az Austin városában található Texas Egyetemen folyt...

 Whitman 1961 szeptemberében kezdte meg a tanulmányait. Büszke volt arra, hogy mindezt önerőből érte el, és az apjától elszenvedett sok ütleg és megaláztatás után, bebizonyította, hogy egyedül is megáll a lábán. Ekkor ismerte meg Kathleen Leissnert, aki szintén az egyetem hallgatója volt, és stúdiumai mellett segédtanárként dolgozott egy helyi iskolában. A csinos barna hajú Kathy pár évvel fiatalabb volt ugyan a fiúnál, de a barátaik egyöntetű állítása szerint "tökéletes párt" alkottak. A fiatalok 1962 nyarán házasodtak össze.
 Alig egy évvel ezután, Charlie elszenvedte élete első komoly kudarcát. 1963 februárjában gyenge eredményei miatt ott kellett hagynia az egyetemet. A 2.Tengerészgyalogos Hadtesthez helyezték át Dél-Karolinába, ahol hamarosan újabb csapások érték. 1963 kora őszén hadbíróság elé állították tiltott fegyverviselés (egy "civil" fegyvert tartott magánál a laktanya területén), kamatra való pénzkölcsönzés és tiltott szerencsejáték miatt. Továbbá azzal is meggyanúsították, hogy az egyik társát fizikai erőszakkal fenyegette meg (kilátásba helyezte, hogy az illetőnek kiveri pár fogát), mert az nem volt hajlandó ötven százalékos kamattal visszaadni egy harminc dolláros kölcsönt. Bár Charlie ezt mindvégig tagadta; végül ebben a vádpontban is elmarasztalták. A bíróság szigorú büntetést szabott ki rá, harminc napi kényszermunkára ítélték és tizedesből közlegénnyé fokozták le. Charlie mindezek után - az apja közbenjárásának köszönhetően - 1964 decemberében leszerelt a tengerészgyalogságtól.

 Két évvel a tengerészet-szponzorálta program sikertelensége után, Charles Whitmant újra a Texas Egyetemen látjuk viszont, egy gépészmérnök-kurzus hallgatójaként. Feltett szándéka volt, hogy kiköszörüli azt a csorbát, amit a tengerészgyalogságbéli kudarcai ejtettek az önbecsülésén, ezért minden eddiginél keményebben vetette bele magát a tanulásba. Felesége ekkora már lediplomázott és a város egyik középiskolájában dolgozott. A pár egy szerény, de kellemes kis téglaházat bérelt Austin csendes, külvárosi részén a Colorado-folyótól délre.
 Charlie hamarosan otthagyta a gépészmérnöki kurzust, és egyik tanára tanácsára átiratkozott az építészmérnöki szakra, ahol - úgymond - "jobban tudta kamatoztatni, a benne rejlő kreativitást és művészi tehetséget". A tanulás azonban továbbra sem ment neki túl jól. Barátja, Frank Greenhaw szerint, többeknek feltűnt, hogy Charlie-nak még egy négyes átlagért is keményen meg kellett dolgoznia. "Charlie nemegyszer az építészmérnöki tanszék épületében éjszakázott, néha a tervezőasztalra borulva aludt el. Kathy ilyenkor hajnalban bejött és reggelit hozott neki."

1966 tavaszán az anyja felhívta Charlie-t és közölte vele, hogy úgy döntött elhagyja a férjét. A fiú autóval lement érte Lake Worth-be és Patrick öccsével együtt Austinba hozta. Margaret egy apartmanházba költözött a folyó túloldalán, és pénztárosként kezdett dolgozni egy közeli kávézóban. Whitman-re eközben egyre nagyobb nyomás nehezedett. Kevesebb, mint egy év volt hátra az egyetemből, és ha nem akarta, hogy romoljon az átlaga, pár elfoglaltságától, mint például az egyik helyi cserkészcsapat vezetése, le kellett mondania. A pénzre azonban szüksége volt, ezért napi három órában díjbeszedőként, majd később bankpénztárosként dolgozott.
 Mivel ezek nem főállások voltak, Charlie keresete semmire sem volt elég, így megélhetésük főként Kathy fizetésétől és az idősebb Whitman pénzküldeményeitől függött. Ez folyamatos kisebbségi érzést keltett a férfiben, ingyenélőnek látta magát, és gyűlölte, hogy képtelen kitörni ebből a méltatlan helyzetből.

 Házasságuk kezdetén Whitman - követve apja eléggé el nem ítélhető gyakorlatát - időnként erőszakosan bánt a feleségével. Ezeket az incidenseket azonban később mélyen megbánta. Naplójában, rendszeresen kitért ezen a szégyenletes kilengéseire, és feljegyzéseiben gyakran emlékeztette magát, hogy egy kedves és törődő férjnek nem így kéne viselkednie a feleségével. Charlie-t furcsa viszony kötötte ehhez a naplóhoz, írásaiban célkitűzéseket, ukázokat és különböző elvárásokat fogalmazott meg magával szemben, mintha belső morális alap híján, kívülről próbálná meg felépíteni és "egyben tartani" az egyéniségét. 
 Egy barátja a következőket mondta erről: "Olyan volt, mint egy számítógép. Betáplálta az értékeit, meghatározta, hogy mit kell csinálnia, és a végén kijött az eredmény."
Felesége érzékelte, hogy férjével valami nincs rendben, és rávette, hogy menjen el egy orvoshoz a gondjaival.
Dr. Jan D. Cochrun, akit a férfi először felkeresett, Váliumot írt fel Charlie-nak, és elküldte pszichiáter kollégájához Dr. Maurice Dean Heatly-hez további vizsgálatra.

  Dr. Heatly úgy találta, hogy bár Charlie külsőleg az "igazi amerikai srác" megtestesítője, egyéniségéből mégis valamiféle ellenségesség és rosszindulat árad. A férfi leginkább a tanulmányi nehézségeiről és életének elpuskázott lehetőségeiről, valamint az apja iránt érzett gyűlöletéről beszélt a pszichiáternek. Ám egy ponton a következő megdöbbentő kijelentést tette: "Néha arról fantáziálok, hogy felmegyek az óratoronyba egy szarvaslövő puskával és leszedek pár embert."
 Heatly nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a mondatnak, több páciensének is voltak a toronnyal kapcsolatos víziói, és Charlie viselkedésében semmi nem utalt arra, hogy tényleg komolyan gondolja a dolgot.
 Ismerősei állítják, hogy Whitman már jóval a történtek előtt is említést tett furcsa vágyairól, de mint később az orvos, ők is csak buta tréfának hitték és eszükbe sem jutott fenyegetést látni benne. Heatly azt javasolta Charlie-nak, hogy a következő héten újra találkozzanak, és megadta neki a telefonszámát, hogy ha még a kitűzött időpont előtt úgy érzi, hogy segítségre van szüksége bátran hívja fel. De Charlie soha többé nem kereste meg az orvost, és hívás sem érkezett tőle...
 
 Whitman mentális állapotán nem sokat javított, hogy a rengeteg tanulás és munka mellett, még az édesanyja gondja is ő nyakába szakadt.
"Igazán sokat törődött a mamájával. Aggódott, hogy túlhajtja magát, és az asszony gyakran töltötte náluk a napot." - mondta a Margaret apartmanját kiadó cég menedzsere.
Mindennek a tetejébe Charlie-t folyamatosan hívogatta az apja, és könyörgött neki, hogy próbálja meg valahogy rávenni az anyját, hogy térjen vissza hozzá.
"Nem szégyellem bevallani, hogy ekkoriban ezer dollárnál is magasabb összegre rúgtak a telefonszámláim." - nyilatkozta később az idősebb Whitman - "Könyörögtem a nejemnek, hogy térjen vissza hozzám. Nagyon szerettem őt is és a fiaimat is, és azt akartam, hogy újra együtt legyen a család. Charlie-t is kérleltem, hogy jöjjön haza... megígértem neki, hogy soha többé nem emelek kezet az anyjára."

Charlie ezidőtájt gyakran szenvedett fejfájástól és a stressz egyéb tüneteitől. Kutató asszisztensi állást kapott az egyetemen és emellett próbált felkészülni a közelgő vizsgáira. Hogy képes legyen mindkét kihívásnak megfelelni, egy Excedrin nevű amfetaminszármazékot kezdett szedni. A drog azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a használata ellenére Charlie tanulmányi eredményei romlottak, újabb önértékelési krízisbe taszítva ezzel a testileg-lelkileg túlterhelt férfit.

Larry Fuesst, Charlie egyetemi csoporttársát és az egyik legközelebbi barátját egyszer áthívták Whitmanékhez, nem sokkal azután, hogy az anyja megérkezett a városba.

"Besétáltam a lakásba és megláttam Charlie-t amint egy bőröndbe pakol. Azt mondta itthagy mindent - az iskolát, a feleségét - és felcsap csavargónak."
 Fuess megpróbálta meggyőzni Charlie-t, hogy őrültség amit tenni készül, és az végül, ha vonakodva is, de letett a tervéről. Austinban maradt, de már nem volt többé az a "boldog Charlie" akinek a barátai ismerték...

 
1966.július 31.

 Charlie e napon tette meg az első konkrét előkészületeket arra a véres akcióra, mellyel örökre beírta magát Austin és az egyetemes kriminalisztika történetébe. Ezen a reggelen távcsöveket, konzerveket és egy Bowie-kést vásárolt az egyik áruházban, majd késő délelőtt a Southwestern Bell telefontársaság épülete elé hajtott, és felvette a feleségét, aki a nyári szünet idején operátorként dolgozott a cégnél. Ezután moziba mentek, a film végeztével pedig betértek Whitman anyjának munkahelyére, ahol közösen elköltötték kései ebédjüket. Az "ebéd" végeztével meglátogatták barátaikat John és Fran Morgant. Morganék szokatlanul hallgatagnak találták Charlie-t, de ezen kívül nem éreztek semmi furcsát a férfi viselkedésén. Kathy hat órakor visszament a munkahelyére, Charlie pedig hazahajtott. Délután háromnegyed hétkor papírt fűzött az írógépébe és elkezdte írni a búcsúlevelét, amiben megkísérelte feltárni tettének indítékait.

 "Magam sem értem mi késztet ennek a levélnek a megírására. Talán csak meg akarom világítani az okokat, amik a tetteimhez vezettek." (A levél teljes szövege lentebb olvasható.)
Charlie-t fél nyolc körül meglátogatta egy ismerős házaspár Larry és Eilane Fuess, így kénytelen volt félbehagyni a gépelést. Amikor Fuessék megkérdezték tőle, hogy mit írt, csak annyit válaszolt: "leveleket régi barátoknak".
Larry-nek feltűnt, hogy Charlie meglepően jó hangulatban van.
"Nem látszott rajta, hogy bármi nyomasztaná. Ez furcsálltam, mert következő nap tesztet írt, és ilyenkor általában nagyon feszülten viselkedett. ...Utólag visszagondolva, olyan volt, mintha minden teher legördült volna a lelkéről...tudják, mint amikor valaki végre megold egy problémát."
Beszélgetés közben szóba került Vietnam is "Charlie azt mondta, hogy nem érti miért kell odaküldenünk a srácokat meghalni egy olyan ügyért amihez semmi közünk sincs..."
 Whitman még azt is megemlítette, hogy egyszer majd szeretne egy darab földet venni a Canyon Lake-nél, majd a feleségét kezdte magasztalni és kétszer is megjegyezte: "Szégyen, hogy dolgoznia kell egész nap, majd hazajön, hogy..." de a mondatot sosem fejezte be. A három barát később jégkrémet vett egy utcai árustól, majd Fuessék fél kilenckor elhagyták a házat.

 Kathy műszakja fél tízkor végződött, Charlie érte ment és 21:45-re már otthon is voltak. Először Kathy beszélt valakivel telefonon, majd Charlie hívta az anyját, hogy ő és Kathy átmehet-e hozzá. Margaret Whitman lakása ugyanis légkondícionált volt és a fiatalok gyakran nála hűsöltek amikor a meleg elviselhetetlenné vált a városban. Kathy később fáradtságra hivatkozva lemondta a látogatást, ezért a férfi éjfél körül egyedül indult útnak...


Az első gyilkosságok

 Mrs. Whitman az apartmanház halljában fogadta a fiát, és együtt mentek fel a lakásba. A gyilkosság pontos körülményei nem ismertek, de valószínűnek látszik, hogy Whitman először az eszméletlenségig fojtogatta az asszonyt, majd az öntudatlan nőt többször mellbeszúrta egy vadászkéssel. Margaret a fejének hátsó részén is súlyos sérüléseket szenvedett, de mivel nem áll a rendelkezésünkre pontos orvosszakértői jelentés az esetről, nem tudni biztosan, hogy a sebeket lőfegyverrel vagy valami nehéz tárggyal okozták-e. Miután az anyja meghalt, Charlie leült és újabb levelet kezdett írni, amit később a holttest mellett hagyott. (A levél lentebb olvasható.) Ezután a tetemet vigyázva felemelte, az ágyra fektette, és egy takarót borított rá. Mielőtt elment, azzal a hátsó szándékkal, hogy minél tovább kitolja a holttest felfedezésének időpontját, egy gondnoknak szóló üzenetet ragasztott a lakás ajtajára, amiben Mrs. Whitman nevében arra kéri a férfit, hogy aznap senki ne zavarja.
 Charlie éjjel fél kettőkor lépett ki a kapun, de pár percre rá vissza is tért, mert fennhagyta a lakásban azt az üveg Excedrint, amire elengedhetetlenül szüksége volt, hogy a következő órákat alvás nélkül kibírja. Az éjszakai portás szerint alig húsz percet töltött az apartmanban, és kettő órakor végleg elhagyta az épületet.

 Felesége már mélyen aludt amikor Charlie hazatért. A férfi megállt a békésen szuszogó asszony fölött, majd óvatosan kitakarta a felsőtestét, és öt mély szúrást ejtett a mellkasán. Kathy azonnal meghalt, valószínűleg még arra sem eszmélt rá, hogy voltaképpen mi is történik vele. Whitman letakarta a hullát egy lepedővel, majd kivette az írógépből a félbehagyott levelét, és tintával a következő hátborzongató megjegyzést kaparta a gépelt szöveg alá. "03:00 Mindketten halottak."

 Ezután még írt párt sort az apjának és a fivéreinek, amiben egyebek mellett arra kéri őket, hogy hívassák elő a fényképezőgépeiben levő filmet; és, hogy "Schocie" nevű kutyájukat adják oda halott felesége szüleinek.
"Kérlek add oda a kutyát az apósoméknak. Mondd meg nekik, hogy Kathy nagyon szerette Schocie-t."
Ezután még fellapozta a naplóját és a régi bejegyzései közül bejelölte és kiemelte azokat ahol a feleségét méltatta. Miután ezzel megvolt elkezdte az előkészületeket a néhány óra múlva kezdődő vérfürdőre.

  A régi tengerészládájába fegyverek valóságos arzenálját pakolta be: egy 35 és egy 6mm-es távcsöves Remington puskát, egy 357-es Magnum Smith&Wesson revolvert, egy Lugert és egy Galesi-Brescia pisztolyt. Ezen kívül betett még egy rádiót, három gallon vizet, egy kanna gázolajat, egy noteszt, egy tollat, egy tájolót, egy szekercét, egy kalapácsot, némi élelmet, egy zseblámpát elemekkel és két kést. Mindebből arra lehet következtetni, hogy nem zárta ki egy elhúzódó ostrom lehetőségét sem.
Háromnegyed hatkor felhívta a telefontársaságot és a felesége nevében beteget jelentett.
 A reggel további részét újabb felszerelések beszerzésével töltötte. Negyed nyolckor betért egy gépkölcsönzőbe és kivett egy kis háromkerekű targoncát, amit rendszerint ládák mozgatására használtak. Ezután a bankjában a saját és édesanyja számlájáról leemelt körülbelül 250 dollárnyi készpénzt, és vásárolt rajta egy felújított második világháborús 30 kaliberes M1-es karabélyt, valamint több tárnyi muníciót. Az eladó barátságos érdeklődésére, miszerint mihez kezd majd ennyi lőszerrel, Whitman csak ennyit felelt: "Lelövök néhány disznót."
 Fél tízkor arzenálja újabb darabbal bővült, Austin belvárosában hitelre vett egy 20-as kaliberű ismétlőpuskát. Hazaérve a fegyvert a garázsba vitte és kínkeserves munkával lefűrészelte a csövét és a tusát. Fél tizenegykor felhívta az anyja munkahelyét és akárcsak a felesége esetében itt is beteget jelentett a nevében. Délelőtt tizenegy órára mindennel elkészült. A tengerészládát és a targoncát felpakolta a kocsijára, szürkéskék overált öltött és megindult az egyetem felé.


A toronyban

Charlie fél tizenkettőkor érkezett meg az egyetem zárt parkolójához. Kutatási asszisztensi státuszából adódóan engedélye volt nagyobb csomagok bevitelére az intézmény területére, így a kapunál posztoló biztonsági őr gond nélkül továbbengedte. 11:35-kor Whitman leparkolt a torony épülete mellett, rárakta a targoncára a fegyverekkel teli ládát és megindult a bejárat felé. Overalljában (ami alatt fehér pólót és sötét farmert viselt) mindenki szerelőnek vagy karbantartónak nézte, így különösebb nehézség nélkül jutott el a liftekig. Beszállt az egyik fülkébe és a huszonhetedik emeletig vitette magát. A torony kilátószintjéig innen még három rövid lépcsősort kellett a terhével megmásznia.

 Aznap Mrs. Edna Townsley volt szolgálatban a huszonnyolcadik emelet recepcióján. Már csak fél óra volt hátra a műszakjából amikor neszezést hallott a lépcsőházban és az ajtóhoz lépett, hogy megnézze ki közeledik. Charlie egy pillanatig farkasszemet nézett a szerencsétlen asszonnyal, majd vadul rárontott és - vélhetőleg puskatussal - hatalmas ütést mért a fejére. Mrs. Townsley hang nélkül a földre hanyatlott, ahol Charlie újra lesújtott rá. Jellemző a tett brutalitására, hogy az ütések nyomán nő koponyacsontjának egy része leszakadt, fedetlenül hagyva a keletkezett résen kitüremkedő agyszövetet. A testet ezután az előtér egyik kanapéja mögé rejtette, majd a lépcsőházból behozta a ládát, és elkezdte kiapkolni a tartalmát. Tizenegy ötvenkor a tornyot körbefutó erkélyről egy férfi és egy nő lépett a helyiségbe. Charlie épp a Mrs. Townsley testét takaró heverőn rendezgette az arzenálját, amikor a pár váratlanul felbukkant. Hihetetlen, de annak ellenére, hogy Charlie puskát tartott a kezében, a padlót pedig furcsa sötét (vér)foltok borították nem fogtak gyanút, hanem odaköszöntek Whitman-nek és megindultak a lépcsőház felé. Charlie a liftig követte őket a tekintetével, majd amikor a fülke ajtaja bezárult mögöttük, figyelmét újra a fegyverek felé fordította.

 Alig zajlott le a bizarr közjáték, amikor a dráma újabb szereplői léptek a színre. M.J. és Mary Gabour, a két fiuk a 19 éves Mike és a 15 éves Mark, valamint Gabour nővére Mrs. Marguerite Lamport és a férje William kapaszkodtak fel a huszonnyolcadik emelet felé vezető lépcsőn. Mike és Mark haladt elöl, alig pár lépéssel előzve meg az anyjukat és a nagynénjüket. A menetet a család idősebb férfitagjai zárták, kissé lemaradva az asszonyok mögött. Az kilátószintre vezető ajtó zárva volt. A két fiú megpróbálta kinyitni, de az nem engedett. Csak nagy nehézségek árán bírták benyomni annyira, hogy meg tudták nézni miféle akadály gátolja a bejutásukat. Mint kiderült, Whitman Mrs. Townsley íróasztalát tolta az ajtó elé, így próbálván meg eltorlaszolni a bejáratot.
A fiúk tovább erőlködtek, és már épp sikerült akkorára tágítani a rést, hogy egy ember képes legyen átpréselni magát rajta, amikor hirtelen elszabadult a pokol.
 Charlie a délelőtt vásárolt lefűrészelt csövű puskával támadt rájuk. A tizenöt éves Mark Gabourt a fején érte a lövés és azonnal meghalt, Whitman ezután az ajtóhoz ugrott és bejáratnál dermedten álló család többi tagjára is tüzet nyitott. Marguerite Lamport megtántorodott és holtan bukott a földre. Mary és Mike Gabourt is több találat érte, tehetetlen bábokként gurultak le a lépcsőn a döbbent férfiak lába elé. M.J. Gabour és William Lamport az első sokkból felocsúdván azonnal megragadták a két súlyos sebesültet és lecipelték a huszonhetedik emeletre. Miközben jajgató szeretteikkel bajlódtak, hallották, hogy fölöttük a gyilkos becsapja a kilátószint ajtaját.

 A két férfinak köszönhetően végre kezdett elterjedni az épületben a lövöldözés híre. A környező szinteken pánik tört ki, az emberek közül sokan az irodákban és az osztálytermekben barikádozták el magukat. A rendőrséghez egyre több kétségbeesett telefon érkezett. A város lassan tudomást szerzett arról, hogy "valami történik a toronyban".
Whitman ezalatt kivitte a fegyvereit a kilátóteraszra, majd visszament a fogadótérbe és a lépcsőházba vezető ajtó elé ismét odatolta az íróasztalt. Ezután fogta a targoncát és kívülről a fogadótér ajtajának kilincse alá ékelte. Most már egyedül volt a tornyot övező erkélyen. Kiválasztotta a 6mm-es távcsöves Remington puskát, megtöltötte, majd áthajolt a mellvéden és célpont után kezdett kutatni az alant nyüzsgő embertömegben. Fölötte az óra elkezdte ütni a delet...

 A nyolc hónapos terhes Claire Wilson épp egyik barátjával, Thomas Eckmannel vágott át a South Mall nevű tágas, nyílt térségen, amikor Whitman golyója hasba találta. A lány felsikoltott és a földre rogyott. Eckman döbbenten nézte a Claire ruháján terjedő vérfoltot és letérdelt mellé, hogy valamiképp a segítségére legyen. Lövés érte a mellkasán és azonnal meghalt. Teste a sebesült lányéra hanyatlott.
Nem messze tőlük Robert Boyer kilépett az egyetem főépületéből és ebédelni indult. Alig tett meg azonban pár lépést, amikor Whitman fegyvere újra felugatott és a férfi több lövedékkel a hátában, holtan rogyott össze.

 Látva az első áldozatokat elterülni Charlotte Dreshori, kirohant az irodájából, hogy segítséget nyújtson a sebesülteknek, de képtelen volt a közelükbe jutni. Golyók kezdtek pattogni körülötte, és kénytelen volt a tér közepén álló zászlórúd betonalapja mögött menedéket keresni. Kilencven percet töltött itt el a lövöldözés végéig és egyike volt azon keveseknek a South Mall nyílt terepén, akik ép bőrrel úszták meg Charlie ámokfutását.
 
 A torony keleti felén azonban ismét aratott a halál. Thomas Ashton, egy huszonkét éves diák hemperedett fel, Whitman lövése nyomán. A mellkasát érte a lövedék, később a kórházban halt bele a sebesülésébe.
 Charlie figyelme ezután az egyetemet határoló utcák felé fordult. Abdul Khashabot, a menyasszonyát Janet Paulost és egy barátjukat Lana Phillips-et terítette le gyors egymásutánban. Ha súlyos sebesülésekkel is, de mindhárman túlélték a merényletet. Egy közeli ékszerüzlet kirakatát is több találat érte. A benttartózkodók a bolt hátsó traktusába menekültek a berobbanó üvegszilánkok elől. Nem messze onnan a harminckilenc éves Harry Walchuk torkát golyó szakította fel. Holtan esett össze egy újságosstand előtt.

  Egy utcával odébb három fiatal lapult egy torlasz mögött, Paul Sonntag, Claudia Rutt és Carla Sue Wheeler. Mindhárman tizennyolc évesek voltak. Paul Sonntag kissé felemelkedett, hogy jobban lássa mi történik a toronyban, majd izgatottan a barátnőjéhez fordult:
"Carla, gyere nézd. Látom a pasit. Ez tényleg komoly." Alighogy befejezte az utolsó mondatot, megtántorodott és elvágódott. Whitman golyója a száján keresztül hatolt a testébe. Claudia Rutt megpróbálta a torlasz mögé húzni Pault, de amikor előbbukkant fedezék mögül, Charlie őt is leterítette. A fiú azonnal, a lány később, a kórházban hunyt el.
 
 Whitman legtöbb áldozata a lövöldözés első húsz percében halt vagy sebesült meg. A lövések többségét a 6 milliméteres távcsöves Remingtonnal adta le. Ez a precíz, pontos fegyver egy Charlie-hoz hasonló tapasztalt lövész kezében félelmetes tűzerőt képviselt, fél mérföldes körben senki sem volt tőle biztonságban. Thomas Karrt, az egyetem egyik végzősét; háromszáz yardról, mintegy kétszázhetven méterről terítette le. A szerencsétlen fiatalember a műtőasztalon halt bele sérüléseibe.
Több szerencséje volt Robert Heard újságírónak, aki miközben kétségbeesetten rohant, hogy kikerüljön Charlie lőtávolából; golyót kapott a vállába. A férfi még a rátörő fájdalom közepette is elismeréssel kiáltott fel: "Micsoda lövés!" 
 A torony déli részén eközben az első helyszínre kiérkező rendőrök tüzelőállást vettek fel egy kőkorlát mögött. Egyikük a huszonhárom éves Billy Speed volt. Egy közelben hasaló joghallgató, Leland Ammons szemtanúja volt, amint a fiatal rendőr egyszer csak megtántorodik és a földre zuhan. "A válla közelében érte a lövés." - vallotta később - "A lövedék vagy visszapattant valahonnan vagy pedig a korlát oszlopai között hatolt át."
Bárhogy is történt, a végeredményen nem változtatott. Billy Speed, bár sebesülése eleinte nem látszott súlyosnak, nem sokkal később a helyszínen életét vesztette.
 
 Charlie közben folyamatosan változtatva a pozícióját, újabb áldozatok után kutatott. Miután négy diákot megsebesített a huszonnegyedik utcában, hármat pedig a matematika tanszék tetején, a közelben futó tizenhét éves Karen Griffith-t vette tűz alá. A mellkasán találta el a lányt, aki egy héttel később belehalt sérüléseibe.
 Mindeközben egyre több rendőr és helyi lakos gyűlt össze az egyetem közelében. Ramiro Martinez járőr éppen otthon készített magának ebédet, amikor meghallotta a lövöldözés hírét a rádióban. Azonnal felcsatolta a fegyverét és a toronyhoz hajtott.
 Az összesereglett civilekből ezalatt fegyveres segédcsapatok szerveződtek, melyek tagjai lőállást foglaltak el az épületek körül és viszonozták Whitman tüzét. Amikor egy nyomozó rákiáltott az egyik ilyen terepruhába öltözött, buzgón puffogtató polgárra, hogy mégis mi az ördögöt csinál, a férfi csak ennyit mondott: "Kisegítünk titeket."

 Bár a rendőrök mindent megtettek, hogy kiürítsék az egyetem környékét, Whitman messzehordó fegyvereinek köszönhetően mindig képes volt újabb áldozatokat találni. Roy Dell Schmidt egy helyi villanyszerelő éppen a központ felé hajtott a furgonjával, amikor beleütközött a rendőrség úttorlaszába. Mivel nem tudta, hogy miféle tragédia közepébe csöppent, kiszállt a kocsiból és megkérdezte a közelben álló járőröket, hogy mi folyik itt. Miután közölték vele, hogy erre nem mehet tovább, a szemközti járdán ácsorgó járókelők felé indult. Már majdnem odaért hozzájuk, amikor lövések érték a hasán és a mellkasán. A bámészkodók rémülten szétrebbentek, egyikük később ezt nyilatkozta: "Pedig azt mondta, hogy lőtávolon kívül vagyunk..." Smith később belehalt a sebeibe.

 Mivel a kilátóterasz magas mellvédje miatt Whitmant lentről gyakorlatilag lehetetlen volt eltalálni, a rendőrség felküldött a levegőbe egy kisrepülőt, Marion Lee mesterlövésszel a fedélzetén. Ezzel egyidőben páncélozott autók fedezékében mentősök hatoltak be a South Mall nyílt térségére és megpróbálták ellátni a mindenfelé heverő sebesülteket. Whitman, miután néhány pontos lövéssel visszavonulásra kényszerítette az égen köröző gépet, figyelmét ismét a föld felé fordította és nem zavartatva magát a lentről érkező golyózáportól, újabb célpontok után kezdett kutatni. Három tömbnyivel északra a toronytól, Billy Snowden kosárlabda edzőt egy borbélyüzlet kapujában lőtte vállon. Egy közeli épületben két diákot az ablakon keresztül ért találat. Az egyik mentős aki megpróbált segíteni az utcán jajgató sebesülteken szintén golyót kapott.

 Bár az óratoronyra lövedékek százait zúdították a rendfenntartókból és fegyveres polgárokból álló alakulatok, Whitman mégis sértetlen maradt. A mellvéd vízelvezetőinek keskeny nyílásain keresztül viszonozta a tüzet, mégpedig olyan hatékonyan, hogy a rendőrök képtelenek voltak átvergődni a tűzvonalon és tömegesen bejutni az épületbe. Ramiro Martinez járőrnek (aki, mint emlékezhetünk az ebédje mellől sietett a toronyhoz), Huston McCoy és Jerry Day rendőröknek, valamint Allen Crumnak (az egyetem egyik alkalmazottjának, második világháborús veteránnak) azonban mégis iskerült az életveszélyes mutatvány.
 Az előtérben gyűltek össze, ahol rövid megbeszélést tartottak, majd liftbe szálltak és felvitették magukat a huszonhatodik emeletre. Crum később így mesélte el a történteket: "Nem akartunk megadni neki az esélyt, hogy lerohanjon minket, hisz nem zárhattuk ki, hogy a huszonhetedik emeleten már vár ránk." 
Óvatosan megindultak felfelé, és a lépcsőfordulón belebotlottak a porig sújtott, halottaikat gyászoló Gabour és Lamport családokba. Az egyik sebesült fiútól megkérdezték, hogy hány ember tüzel a toronyból. "Csak egy." - válaszolta az, majd egy újabb kérdésre hozzátette, hogy az illető valószínűleg kint van az erkélyen. Day hátramaradt a sebesülteket, Martinez, McCoy és Crum pedig nekivágott a kilátószintre vezető lépcsősornak.
 A recepciós tér bejárata még mindig el volt barikádozva Mrs. Townsley íróasztalával. A csoport tagjai óvatosan az ajtónak vetették a vállukat, és addig nyomták, amig az íróasztal hátra nem csúszott és egy akkora rés nem keletkezett, amin már át bírták préselni magukat. Lentről folyamatosan tájékoztatták őket rádión Whitman hollétéről (ezidőtájt épp a torony északi oldaláról tüzelt), ezért őket nem lephette meg olyan végzetesen mint a Gabour famíliát. Martinez óvatosan eltávolította a targoncát a terasz ajtajából és kilépett a torony déli oldalára. Miután Crum és McCoy is csatlakozott hozzá, két "csoportra" oszlottak. McCoy és Martinez a keleti, Crum pedig a nyugati gyalogjárón indult el az északi fal felé.

 Crum még félúton sem járt, amikor hirtelen lépéseket hallott közeledni. Attól tartván, hogy Whitman errefelé akar kitörni a csapdából elsütötte a puskáját, megtorpanásra késztetve ezzel a férfit. Martinez eközben a másik irányból elérte az északon futó teraszt és óvatosan kikukkantott a sarok mögül. Charlie tizenöt méternyire, arccal nyugat felé, azaz Crum irányába fordulva guggolt, kezében az M1-es karabéllyal. Martinez tudta, hogy ennél kedvezőbb alkalma sosem lesz Whitman semlegesítésére, ezért felemelte a szolgálati 38-asát és tüzelni kezdett a görnyedt alakra.
"Megpördült és a puskáját felém rántotta." - mesélte később a járőr - "De nem tudta szintben tartani. Remegett és a cső inkább fölfelé meredt, mintsem lefelé. Nem tudom, hogy még hányszor húztam meg a ravaszt."
A vizsgálat utóbb kiderítette, hogy még ötször, azaz az egész tárat az orvlövészbe ürítette. A mögötte jövő McCoy, ezalatt megkerülte guggoló társát, és puskájából tüzet nyitott Charlie-ra. A lövések ereje a földre taszította Whitmant, és bár az egyik lövedék a fején találta el, nem halt meg azonnal. Martinez ezt látván eldobta kiürült pisztolyát és kiragadta McCoy kezéből a fegyvert: "A fickó még mindig ott vergődött a földön, és az M1-es sem esett ki a kezéből. Felé rohantam, és közben újra rálőttem. Amikor odaértem hozzá, láttam, hogy már nem él."  
 Martinez ezután felvett egy zöld törülközőt, mely Charlie mellett hevert a földön és meglengette a mellvéd fölött (vele egyidőben Crum is integetni kezdett egy fehér zsebkendővel) ezzel jelezve az alant várakozóknak, hogy a rémálomnak vége.

Utóélet

 Whitman alig több, mint kilencven perces ámokfutása alatt megölt tizennégy embert (a hasbalőtt Claire Wilson kisbabája holtan született) és több tucatnyit megsebesített.
Miután Charlie nevét világgá kürtölte a tévé és a rádió, feleségének szülei kétségbeesetten próbálták felvenni a kapcsolatot a lányukkal. Végül az austini rendőrséghez fordultak, mely azonnal kiküldött egy kocsit a házaspár Jewell Street-i lakására. Miután a csöngetésre nem érkezett válasz, a járőr megkerülte a házat és benézve a hálószoba ablakán meglátta Kathy lepedőbe burkolt testét. Behatoltak a lakásba és megállapították, hogy az asszony már egy ideje halott lehet. Megtalálták Charlie búcsúlevelét is, melyben említést tesz anyja meggyilkolásáról. Azonnal a Penthouse apartmanházhoz hajtottak, ahol hamarosan ráleltek Margaret Whitman holttestére.
Velük együtt immár tizenhatra emelkedett Charles Whitman áldozatainak a száma.

 A vizsgálat előrehaladtával, a rendőrség tudomására jutott, hogy Charlie nem sokkal a vérengzés előtt lelki panaszaival felkereste Dr. Heatly-t. Miután a hatóságok rendelkezésére bocsájtott feljegyzésekből kiderült, hogy Whitman említést tett a pszichiáternek a toronnyal kapcsolatos fantáziálásairól, Dr. Heatly hirtelen a vizsgálat fókuszában találta magát. Utóbb azonban nem állapították meg a felelősségét a történtekben. Az eljáró szakemberek úgy találták, hogy kollégájuk mindent megtett (t.i. felajánlotta a segítségét Charlie-nak) amit a rendelkezésre álló információk alapján megtehetett. Semmi jel nem mutatott arra, hogy Whitman komolyan gondolja amit mondott, így Heatly joggal feltételezte, hogy szavai mögött nincs igazi fenyegetés.

 Amikor Charlie testét felboncolták, az agyában egy kis tumort találtak. A család és a barátok kapva-kaptak az alkalmon és igyekezek ezzel magyarázni a férfi kegyetlen viselkedését. Az orvosok azonban nem tartották valószínűnek, hogy a daganatnak bármi szerepe lett volna a történtekben.

 Whitmant Floridában temették el az anyja mellé. A tengerészgyalogos hagyományokhoz híven, egy amerikai zászló borította a koporsóját. Feleségét szülővárosában, a texasi Needville-ben helyezték örök nyugalomra.
 
 A toronyban lévő kilátót 1967-ben jókora summáért rendbehozatta az egyetem. A munkásoknak több száz golyónyomot kellett eltüntetniük a mellvédről és a falakról (mindet azonban nem sikerült). A baljós történéseknek azonban csak nem akart vége szakadni. 1968 és 74 között négy öngyilkosságot is elkövettek innen, így a vezetőség 1976-ban úgy döntött, hogy végleg bezárja a kilátót.

1998-ban az egyetem vezetője, Larry Faulkner indítványozta, hogy a tornyot újra tegyék látogathatóvá. A tervét elfogadták és 1999 szeptember tizenötödikén (az iskola megalapításának 116. évfordulóján) a felújított kilátót megnyitották a nagyközönség előtt.
Hogy ne történhessen meg újra ami 1966 augusztusában, szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be. Mind az épület földszintjén, mind pedig a huszonhetedik emeleten, őröket helyeztek el. A bejáratoknál fémdetektorokat állítottak fel, a teraszt pedig acélhálóval vették körül, hogy a baleseteket és az öngyilkossági kísérleteket megakadályozzák.

 Charles Whitman immáron, 39 éve halott, szelleme azonban a biztonsági berendezések képében még mindig kísérti a Texas Egyetem óratornyát.


Érdekességek

 Amikor Whitman a földszinten beszállt a liftbe, egy ott dolgozó hölgytől kért segítséget az elindításához. Amikor az megmutatta, hogy melyik gombot kell megnyomni a kapcsolótáblán, Charlie ekképp hálálkodott:
 “-Köszönöm asszonyom. Nem is tudja milyen boldoggá tett ezzel.”
A jószándékú segítő nem volt más, mint Vera Palmer, aki délben leváltotta volna a kilátószint recepcióján a szerencsétlenül járt Mrs. Townsley-t. Alig pár percen múlt az élete...

 Sokat beszéltek arról a fiatal párról is, akik röviddel azután jöttek be a tornyot körbefutó erkélyről, hogy Whitman leütötte és a kanapé mögé rejtette a recepciósnőt. A fiú később azt vallotta, hogy amikor meglátta Whitman kezében a puskát, majdnem megkérdezte tőle, hogy galambokra akar-e vele vadászni, de volt valami a férfi szemében, ami miatt inkább nem forszírozta a dolgot.
Több feltételezés született arról, hogy Charlie miért hagyta őket életben. A legvalószínűbb, hogy még nem volt tüzelésre kész a fegyvere, azt pedig túl kockázatosnak találta, hogy puszta kézzel rontson rá a két fiatalra.
 
  Szívszorító jelenet játszódott le a helyi rádió épületében. Paul Bolton épp élő adásban számolt be a lövöldözés újabb fejleményeiről, amikor az egyik riportere, Joe Roddy, bejelentkezett a kórházból és felolvasta halálos áldozatok frissen közzétett névsorát. Már a lista vége felé járt, amikor Bolton hirtelen közbevágott és megkérte Roddy-t, hogy ismételje meg újra az egyik nevet. Amikor a riporter engedelmeskedett, a férfi kétségbeesetten felkiáltott: "De hisz ő az unokám!"
Valóban, Paul Sonntag, akit Whitman Claudia Ruttal együtt a Guadalupe Streeten terített le, Bolton unokája volt.

 Méltatlan vita kerekedett abból, hogy a két Whitmanre tüzelő rendőr közül, melyikük golyója okozta az orvlövész halálát.
Eleinte Martineznek tulajdonították ezt a dicsőséget, de később egyre többen hajlottak arra, hogy inkább McCoy első puskalövése végzhetett Charlie-val.

 Az eseményből 1975-ben tévéfilm készült "Halálos torony" címmel, amelyben Whitmant, Kurt Russel alakította. A film sugárzása után mind Martinez, mind pedig McCoy beperelte a gyártó céget. Előbbi azért, ahogy őt és a feleségét ábrázolták a produkcióban, utóbbi pedig mert úgy érezte, hogy a leszámolásban játszott szerepét túlzottan elbagatellizálták. Martinezzel utóbb megállpodott a stúdió (a részleteket nem hozták nyilvánosságra) McCoy panaszát viszont elutasították.

Mary Gabour, akit Whitman a lépcsőházban lőtt le a sógornőjével és a két fiával együtt, később könyvet írt a történtekről. Ebben beszámol az átélt szenvedéseiről, hogy hogy volt képes feldolgozni gyermeke erőszakos halálát és hogy miként tanult meg együttélni a súlyos sérülések okozta részleges vaksággal.

 Whitman személye és tettei a zeneiparban dolgozókat is megérintette. Először 1972-ben Harry Chapin írt róla egy számot "Sniper" címmel. Pár éve pedig egy texasi énekes, Kinky Friedman dolgozta fel a témát a "Charles Whitman balladája" című dalában.


Búcsúlevelek

vasárnap
1966. július 31.
18:45

Magam sem értem mi késztet ennek a levélnek a megírására. Talán csak meg akarom világítani az okokat, amik a tetteimhez vezettek. Nem igazán értem magamat ezekben a napokban. Mindenki egy átlagos, értelmes és intelligens fickónak tart. Azonban az utóbbi időben (már nem emlékszem mikor kezdődött) rengeteg szokatlan és irracionális gondolat gyötör. Ezek a gondolatok állandóan visszatérnek, és egyre nagyobb szellemi erőfeszítésembe kerül, hogy mellettük hasznos és értelmes feladatokra is tudjak koncentrálni. Márciusban amikor a szüleim szakítottak, rengeteg stressz ért. Konzultáltam Dr. Cochrummal az egyetemen és kértem, hogy ajánljon nekem valakit, akivel meg tudom beszélni azokat a pszichikai rendellenességeket amiket újabban magamon tapasztaltam.
A pszichiáternek, akihez végül elküldött, két órán át meséltem a félelmeimről, hogy úgy érzem teljesen eluralkodnak rajtam az erőszakos gondolatok. Ezen az egy alkalmon kívül többé nem találkoztam vele, így egyedül kellett legyőznöm a bennem tomboló zűrzavart, úgy tűnik nem sok eredménnyel. Azt kívánom, hogy a halálom után egy orvos vizsgáljon meg, hogy kiderüljön van-e valami látható fizikai vagy testi elváltozásom. Régebben szörnyű fejfájások gyötörtek és az elmúlt három hónapban két üveg Excedrint is beszedtem.

Sokat töprengetem, amíg eldöntöttem, hogy megölöm a feleségemet Kathy-t ma éjjel, miután felvettem őt a munkából a telefontársaságnál. Nagyon szeretem őt, olyan jó feleségem volt, amilyet egy férfi csak kívánhat magának. Nem tudok racionálisan rámutatni valami különleges okra ami miatt mindezt megteszem. Nem tudom, hogy puszta önzés-e ez részemről vagy csak őt akarom megkímélni attól a szégyentől, amit a tetteim miatt bizonyára érezne. Pillanatnyilag leginkább az motivál, hogy nem tartom ezt a világot érdemesnek arra, hogy éljek benne, felkészültem a halálra, és nem akarom őt itthagyni egyedül szenvedni. Szándékom szerint olyan gyorsan és fájdalommentesen fogom megölni amennyire csak lehetséges.

Hasonló okokból vetek véget az anyám életének is. Szegény asszony, nem hiszem, hogy valaha is annyi öröme telt volna az életében, mint amennyit megérdemelt volna. Ő egy egyszerű fiatal lány volt, aki hozzáment egy hatalmaskodó, uralkodni vágyó férfihez. Egész életemben, gyerekkoromtól kezdve, egészen addig amíg el nem menekültem otthonról és csatlakoztam a tengerészgyalogsághoz


Ezen a ponton Whitman megszakította a levelét, mert látogatók érkeztek hozzá (Larry és Eilane Fuess), és csak később folytatta az éjszaka folyamán.


1966.08.01.

Hétfő
03:00
Mindketten halottak.

Tanúja voltam, hogy havonta legalább egyszer megverték. Aztán amikor végre elege lett, az apám mindent megtett, hogy a szokottnál is rosszabb körülmények között legyen kénytelen élni.

Gondolom most úgy tűnik, hogy brutálisan meggyilkoltam a két általam legjobban szeretett embert. Csak megpróbáltam gyors és alapos munkát végezni.


Whitman a két öccsének is írt pár sort, ezekből pár gondolat:

Ha az életbiztosításom érvényes, kérlek gondoskodjatok arról, hogy mindazok a fedezetlen csekkek amiket felhasználtam a hétvégén ki legyenek egyenlítve. Kérlek fizessétek ki az adósságaimat. Huszonöt éves vagyok és pénzügyileg független.

A megmaradt pénzt küldjétek el név nélkül egy mentális betegségekkel foglalkozó alapítványnak. Talán a kutatás megelőzheti a további ehhez hasonló tragédiákat.

Charles J. Whitman


Kérlek add oda a kutyát az apósoméknak. Mondd meg nekik, hogy Kathy nagyon szerette Schocie-t.

(Itt megadta az apósa címét.)

R.W.Leissner
Needville, Texas


Ha hajlandó vagy teljesíteni az utolsó kívánságom, kérlek, hogy a boncolás után hamvasztassatok el.


Whitman az anyja holtteste mellett is hagyott egy kézzel írt üzenetet.


Épp most öltem meg az anyámat. Nagyon kiborított, hogy meg kellett tennem. Ha van menyország, ő már biztosan ott van, ha viszont nincs, legalább a földi szenvedéseitől megszabadítottam.

Azt a gyűlöletet amit az apám iránt érzek képtelenség leírni. Az anyám a legjobb huszonöt évét adta neki az életéből, míg végre megelégelve az állandó veréseket, a testi és lelki megaláztatásokat - melyek nagyságáról csak nekik kettejüknek lehet igazán fogalma - elhagyta őt. Apám úgy kezelte, ahogy azt a szajhát szokás, akivel eltöltesz egy éjszakát, kiélvezed amit nyújt neked aztán cserébe dobsz neki valami alamizsnát. Igazán sajnálom, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megszabadítsam a szenvedéseitől, de így lesz a legjobb. Ne legyen kétségetek afelől, hogy én teljes szívemből szerettem ezt az asszonyt. Ha létezik isten, meg fogja érteni a tetteimet és eszerint is ítél majd meg.  

(A szövegért köszönet R2D2-nek.:-))